Alapvetően nem vagyok egy türelmes alkat. Viszont az élet úgy tűnik, rá akar venni a türelem gyakorlására. Az utóbbi két évben semmi más nem történik, mint hogy várok. Várok egy döntésre, egy papírra, egy újabb döntésre, a hónap végére, a következő hónap végére, a nyári szünet kezdetére, a nyári szünet végére, stb. Várok, várok és várok türelemmel. Néha persze kiborulok egy kicsit, hogy már megint nem történt semmi előrehaladás, egy helyben toporgunk már régóta, de nagyon sokat fejlődtem türelem szempontjából. Nagyon bízom benne, hogy végül megkapom érte a jutalmat, és bekövetkezik, amire már olyan régóta várok. 

Nem szokott érdekelni a pasi múltja. Ha mesél róla, meghallgatom, de nem kérdezek, és főleg nem féltékenykedek az exekre. Nyilván nem örülök neki, ha egy ex zaklatja a barátomat, de abban nem látok semmi rosszat, ha jó viszonyban vannak. Többször is voltam már exbarátnő esküvőjén, és többen kérdezték, hogy nem zavar, hogy a párom korábbi barátnőjének az esküvőjén vagyunk? Én mindig azt mondtam, hogy ha már esküvő, akkor miért zavarna? Hiszen ez azért elég nagy eséllyel azt jelenti, hogy nem fog az én páromhoz visszavágyni. És soha nem is volt ezzel gond. 

Ami engem érdekel, az a jelen. A velem párhuzamosan jelen lévő kapcsolatok. Erre természetesen rákérdezek. Ha azt mondja, hogy van felesége, nem fog elválni, csak szeretőt keres, akkor én elgondolkodom, megfelel-e nekem ez a felállás, és a döntésemről tájékoztatom. És értékelem az őszinteséget. A hazugságot viszont nem szeretem. Sem azt, ha letagadják, hogy házasok. Sem azt, ha azt mondják, hogy már válófélben vannak, és aztán kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről. Ha hazugságon kapok valakit, akkor annak nincs esélye nálam. 

Sajnos többször is előfordult már, hogy hazugságon kaptam valakit, és nem is kis hazugságon. Volt, aki az életkoráról hazudott, ezt tudom még talán leginkább tolerálni, de nyilván a bizalmam meginog. És persze nem értem, mi szükség van erre? Amikor találkozom valakivel, akkor azt nézem, hogy néz ki és milyen a személyisége, és nem az érdekel, hogy hány éves. Lehet idősebb és fiatalabb is, nem számít. 

Természetesen akadt olyan is, aki azt mondta, hogy válófélben vannak, aztán persze kiderült, hogy esze ágában sincs elválni, sőt, teljesen normális házaséletet is él a feleségével. Akkor rám mi szüksége van? Persze, hogy kiléptem a kapcsolatból. 

És persze volt olyan is, aki azt mondta, egyedülálló, de aztán kiderült, hogy vagy feleség, vagy barátnő mégiscsak van. Na ez az a hazugság, amit a legkevésbé tudok tolerálni. Jobb esetben már az elején kiderül, amikor még nem vonódok be túlságosan érzelmileg. Rosszabb esetben már csak akkor, amikor szerelmes vagyok, és azt gondolom, hogy ez hosszabb távon is működhet. Ilyenkor nagyon nehéz túllépni rajta, és sokáig tarthat kigyógyulni. De erős vagyok és sikerül. 

A legdurvább hazugság egyébként azoktól származik, akik kiadják magukat negyvenes özvegy pasinak, aztán kiderül, hogy huszonéves nyikhaj afrikai csalók, akik csak a pénzemre hajtanak. Na ezeken már csak nevetni tudok, mert mindig rájövök és nem sikerül bepalizniuk, de mindig szörnyülködöm azon, hogy hány ember eshet bele a csapdájukba, ha még mindig működnek ezek a hálózatok? Ha nem lennének pénzes áldozatok, akkor már régen nem próbálkoznak. De sajnos még mindig akadnak szeretetre vágyó magányos nők, akiket be lehet csapni pár szép szóval :(. 

Első alkalommal egy kávézóban találkoztunk. Helyes volt, aranyos, okos, ezért semmi akadálya nem volt, hogy újra találkozzunk. Körbesétáltunk a Feneketlen tavat, sokat csókolóztunk (a környéken lévő idősebb hölgyek szemrehányó pillantásai által követve). Az a fajta csók volt, amitől majdnem lecsúszik a bugyi :). Elég egyértelmű volt, hogy lesz folytatás is. 

Mindketten egyedül neveltünk 2-2 gyereket, ezért nem volt egyszerű megoldani, ráadásul az ő volt felesége másik országban élt, így nem voltak szabad hétvégéi, mint nekem. A gyerekek nagyjából egyidősek, úgyhogy adta magát a gyerekes programok szervezése. Amíg a fiúk együtt játszottak, addig mi kicsit félrevonultunk és beszélgettünk, csókolóztunk. Arra figyeltünk, hogy ne legyünk a gyerekek szeme előtt :). 

Elég hamar kiderült, hogy nemcsak volt feleség létezik, hanem jelenlegi is, de erről nagyon nem akart beszélni. Totál kiakadt, amikor kérdeztem róla, én meg úgy voltam vele, előbb-utóbb úgyis kiderül, mi a helyzet. Férjhez menni nem akartam, gyereket szülni nem akartam, az meg nem az én bajom, ha csalja az asszonyt. Már akkor is egyértelmű volt, hogy ez nem egy komoly kapcsolat, inkább csak egy nyári kaland, de azért kicsit zavart, hogy nem mondja el. 

Abban az évben is elmentem egyedül nyaralni, ahogy ez már szokásommá vált. A nyaralást a megismerkedésünk előtt foglaltam le. Kérdeztem tőle, velem jön-e, de azt mondta, nem tudja megoldani a gyerekek miatt. Én meg nem erőltettem, szeretek egyedül megismerkedni új városokkal. Így tehát elmentem egyedül, de folyamatosan kapcsolatban voltunk. Beszéltünk, képeket küldtem neki, beszámoltam, merre járok. 

Egyszer jött egy érdekes üzenet, megkérdezte, kivel vagyok. Nem igazán értettem a kérdést, hiszen tudta, hogy egyedül mentem, hívtam is, és az is meg volt beszélve, hogy kijön majd elém a reptérre. Mondtam is, hogy egyedül. De ő tudja, hogy nem. És visszaküldte az egyik képet, amit én küldtem neki, azzal, hogy ő azon lát valakit mögöttem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A kép ugyanis egy múzeumhajón készült, ahol egy üvegfal mögött lefotóztam egy autót. Az üvegfal visszatükröződött, így én is látszottam a képen, és persze más emberek is a közelemben, akiket persze nem ismertem. Mondtam is neki, hogy egy múzeumban vagyok, ahol előttem és utánam is jönnek emberek, ez a lényege a dolognak. De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy aki mögöttem látszik a tükröződésben, az hozzám tartozik. Én azt sem láttam, hogy férfi vagy nő van mögöttem a képen, nem tudom, ezt honnan szedte. De ahogy már korábban is írtam, nagyon nehezen viselem a féltékenységet, főleg az ok nélkülit, ezért rövid úton kiadtam az útját. Megmondtam neki, hogy ha ő ilyen féltékeny és ennyire nem bízik bennem, ráadásul neki vannak titkai, meg felesége, akkor nekünk semmi dolgunk egymással. Eszébe se jusson várni a reptéren, és felejtsen el örökre. 

Hál istennek ez nagyjából meg is történt, nem keresett többet, nem nyomult. Néhány héttel később egyszer jelentkezett, és elmondta, hogy rájött, igazam van, ő betegesen féltékeny, és el is ment szakemberhez, hogy találják meg a megoldást erre. Én örültem ennek a lépésének, és annyit mondtam, remélem, megtalálja a boldogságot. 

Azóta nem hallottam felőle. 

Semmi extra nem történik. Napi kapcsolatban vagyunk. Vágyunk a másikra, szeretnénk minél hamarabb újra együtt lenni. És szinte minden nap megbeszéljük, hogy milyen szép lesz a gyerekünk, és együtt fogunk élni, össze fogunk házasodni. Továbbra is hihetetlen a történet, de nagyon jó :). 

Alig több mint két hete ismerem, de úgy érzem, már ezer éve. Igazából már az elején úgy éreztem. És azóta az érzés erősödött. Két hét alatt eljutottam odáig, hogy teljesen megváltozott a véleményem a házasságról és a gyerekvállalásról. Igen, szülni akarok neki gyereket. És igen, akár újra férjhez is mennék HOZZÁ. Az éjjel azt álmodtam, az ő kislányát várom. És ettől boldog voltam. Teljesen hihetetlen ez az egész történet.Tudom, hogy őszinte. Nem tudom, honnan tudom, de tudom. És érzem, hogy semmi szükség játszmázásra, nyugodtan elmondhatom, mit érzek, mert ő is ugyanazt érzi. Hiányzik, de teljesen nyugodt vagyok, mert tudom, hogy ő már hozzám tartozik, és hamarosan jönni fog és együtt leszünk. Ez tényleg velem történik?

Kb. 1800 km-re otthonról. Egyedül. Olyan helyen, ahol én egyedül is remekül tudom érezni magam, mert imádom ezt a várost. De arra nem számítottam, hogy itt találom meg azt a férfit, akiről az elkövetkező hetekben álmodozni fogok. Vagy nem. Még nem tudom.

Az már az első randin (ami tegnapelőtt volt) kiderült, hogy nagyon bejön minden szempontból. És az érzés kölcsönös. Aztán tegnap meg ma ez az érzés még erősebb lett. Legalábbis akkor, amikor vele voltam. De aztán amikor elbúcsúzunk, jönnek a kétségek. Tényleg ezt érzi? Tényleg el tudja képzelni velem az életet? És átköltözne egy másik országba miattam? Őszinte velem? Nem csak játszik, tudva, hogy holnap úgyis hazamegyek? 

Jajj, nagyon utálom ezt a hullámvasutat. És félek, hogy emiatt hülyeséget fogok csinálni. 

Itt van ez a férfi, aki szerelmes belém, és gyereket szeretne velem meg együtt élni. Én meg nem szeretnék gyereket és együtt élni sem szeretnék. De ő annyira szeret, és annyira szeret velem lenni, hogy még ezt is elfogadja, és alkalmazkodik hozzám. Amikor én azt mondom, hogy ráérek és találkozzunk, akkor jön vagy én megyek és egész hétvégén a kívánságaimat lesi. Megmondom őszintén, sajnálom kicsit, hogy ilyen érzései vannak velem kapcsolatban, mert én nem szeretem úgy, mint ő engem. Persze, vonzódom hozzá, meg szeretek vele lenni, és nagyon értékelem, ahogy ő hozzám közeledik, de képtelen vagyok jövőt tervezni vele. Igazából minden találkozásunk után azt hiszem, hogy ez volt az utolsó, aztán persze másképp alakul, mert nincs okom "szakítani" vele, rábízom az életre (sorsra), hogy mi lesz velünk, és valahogy mindig jön egy következő hétvége, amit együtt töltünk. Ő egy jó ember, és jó vele lenni, de hosszú távon nem működne a dolog. Óriási a kulturális különbség, teljesen máshogy éljük az életünket, és benne vagyunk már annyira a korban, hogy ezen nagy mértékben ne tudjunk változtatni. Az az igazság, hogy egyáltalán nem tudnám elképzelni róla, hogy felelős apa tudna lenni. Az ő élete a barátok, a buli, mellesleg egy kis pénzkeresés. Az én életem meg a gyerekek és a munka körül forog. Én nem tudnék úgy élni, ahogy ő (minden nap "going out"), ő meg valószínűleg nem tudna hozzászokni ehhez a rendszeres élethez, amit én élek. Nem tudom, meddig fog ez tartani, most jó így. Naponta kommunikálunk, legalább reggel-este egy-egy mondatot, időnként találkozunk. A jövőt meg majd meglátjuk. 

Lehet, hogy nekem van üldözési mániám (bár nem hiszem, inkább tapasztalatból beszélek), de van egy olyan érzésem, hogy valaki (lehet, hogy az ex-kedvesem?) tesztelni akart. 

Kaptam néhány kedves, udvarlós üzenetet egy site-on, amikre kedvesen, időnként évődve válaszoltam. Kedves volt a srác, de túl fiatalnak láttam, és egyébként is úgy láttam, nem olyanfajta kapcsolatot szeretne, amilyet én. Így aztán nem vettem túl komolyan. Amikor megadta az e-mail címét, arra egyáltalán nem reagáltam. Most néhány nappal később eszembe jutott, hogy annyit azért írni kéne neki, hogy bocsi, de nem. De nem találtam meg az üzenetet. Kicsit körülnéztem, és azt láttam, hogy teljesen törölte a profilt. Nagyon furcsa ez így. Remélem, tévedek. 

Valahogy megéreztem, hogy az előre megbeszélt randit le fogja mondani. Oké, nem lemondta, hanem arrébb akarta tenni egy másik időpontra, de tudta, hogy akkor nekem már más programom van, tehát ez gyakorlatilag lemondás. Én meg nem bántam. Tudom, úgy tűnik, nem akarok szembesülni a problémával, és az egyszerűbb utat választom, de már tényleg belefáradtam ebbe a játékba. Úgyhogy miután hazamentem, este szépen megírtam neki a véleményemet, majd letiltottam a különböző üzenetküldő programokon. Telefonon egyelőre nem, így ha nagyon akarna, el tudna érni. Meg e-mailt is tud írni. Most valószínűleg mérgelődik, hogy ez a nő mit tett vele, de szerintem csak az fáj neki, hogy én mondtam ki az utolsó szót. Egy ideig most biztosan békén hagy. Aztán ha továbbra is kellek neki, megoldja a kapcsolat felvételt, de akkor én minden más csatornát is el fogok zárni. Nem akarom, hogy újra felzaklasson. Nehezen tudok kikerülni a hatása alól, de tudom, hogy nem szabad kapcsolatban maradnom vele, mert túl sok szenvedést okoz, és nem tudok épülni abból a kapcsolatból. Arra meg semmi szükségem, hogy elveszítsem a jókedvem, az optimizmusomat, és eszköznek érezzem magam egy pasi kezében. Nem vagyok eszköz. Nő vagyok, akinek igényei vannak. És ha ő nem tudja ezeket kielégíteni, akkor én sem tudom az ő igényeit kielégíteni. Ez ennyire egyszerű. Ha mérgelődik, az ő baja. Korábban kellett volna gondolkodni. Most már késő. 

Az előző posztban felvázolt szabad élethez az is hozzátartozik, hogy időnként oda tudok bújni egy erős férfihoz, aki szívesen kényeztet. Amikor süt a nap, ülünk a hintaágyon, a fejem az ölében, ő cirógatja a hajamat, és nem erőltetünk semmit, csak úgy vagyunk ... na az nagyon jó. Nincsenek elvárások, de ha úgy alakul, szívesen találkozunk. Lehet, hogy csak kéthavonta egyszer. De ez pont elég ahhoz, hogy ne érezzem magam magányosnak, és ne keressek görcsösen valakit, akihez "lehet tartozni". 

Furcsa, hogy az emberek számára ez az élet elképzelhetetlen. Ha viszont rákérdezek, hogy boldogok-e, nem érzik-e időnként magányosnak maguknak a párkapcsolatban, a legtöbbször kiderül, hogy egyáltalán nem boldogok. De mindig van valami indok, amiért együtt maradnak. Általában a gyerekre fogják a dolgot. Olyankor megkérdezem, hogy "a gyereked boldog-e?". Én nem voltam boldog gyerek, és ezt meg is mondtam a szüleimnek. Gyerekkoromban könyörögtem anyukámnak, hogy váljon el. Nem tette. Felnőtt koromban a szemére hánytam, hogy nem volt boldog gyerekkorom, és ne akarja, hogy a saját gyerekeim életét tönkre tegyem. Azóta nem mondogatja, hogy nem kellene elválni. Látja, hogy a gyerekek boldogok, sokat vannak az apjukkal, kiegyensúlyozottak. És én is az vagyok. Nem mellesleg az apjuk is az. Kell ennél több????