Többször futottam már bele abba a problémába, hogy a nálam bő tíz évvel fiatalabbak (20-as évek végén, 30-as évek elején járók) mennyire másképp élik az életet, mint én és a korosztályom. 

Azt vettem észre, hogy nagyon okosak, gyors észjárásúak, tájékozottak, gyorsan reagálnak dolgokra. Azonban a terhelhetőségük fényévekre van a miénktől. Sokkal gyengébb az immunrendszerük, kis betegségek is leverik őket a lábukról napokra, hetekre. Nem bírják a kialvatlanságot (pedig nemrég még éjszakákat buliztak végig), egy-két óra álmatlanság után egész nap használhatatlanok. Nem bírják a stresszt, nagyon hamar feladják, ha valamiért küzdeni kell, ha nem hullik az ölükbe. És sokan közülük nagyon körülményesek. Pont mint a 70 évesek. 

Természetesen tisztelet a kivételnek, mert azért olyan is akad. De a többségük sajnos ilyennek tűnik nekem (jelenleg a kollégáim fele ebbe a korosztályba tartozik). Nehéz velük, mert amikor feladatot adok, határidőt szabok, elvárásokat fogalmazok meg, akkor magamból indulok ki, de úgy tűnik, ez nem működik megfelelően. Meg kell tanulnom kezelni ezt a korosztályt. 

Meg vagyok áldva egy agymosott báttyal. Az utóbbi években nagyon érdekli a politika, de nem gondolkodik. Nem azt nézi, mit mond valaki, hanem hogy ki mondja. És ha x vagy a csapata mondja, akkor biztosan úgy van, viszont ha y vagy csapata, akkor az csak hülyeség lehet. 

Ezzel még nem is lenne olyan nagy baj, mindenki azt gondol, amit akar. Viszont az én kedves testvérem úgy gondolja, hogy neki osztani kell az észt, és sajnos nem túl megnyerő stílusban teszi azt. Nekimegy azoknak, akik nem értenek vele egyet, de nem vitatkozik, nem tényekkel áll elő, hanem sérteget. Nagyon idegesítő, és zavaró. Olyanoknak is nekimegy, akiket legalább a helyzetük miatt valamennyire tisztelnie kellene. Múltkor pl. egy volt tanárunknak ment neki, pontosan az ő már halott szüleit kezdte el szapulni elfogadhatatlan stílusban. Nagyon rossz érzés volt ezt olvasni. A végén én kértem elnézést helyette, nehogy már azt higgyék, hogy a családunk véleményét mondja. Amikor a szüleim meghallották, mit csinált, teljesen kiakadtak, és ráadásul még az is kiderült, hogy nem csak a stílussal volt baj, hanem amit mondott, az sem volt igaz. 

Ez a dolog még súlyosabban jön elő választás előtt és után, és ebből mostanában jutott bőven, úgyhogy az elmúlt két évben már kerülöm is a testvéremet, és nem nagyon beszélek vele, ha nem muszáj. Ez annyira gáz amúgy. Most már ott tartunk, hogy Facebookon nem követem sem őt, sem a feleségét, mert csak felidegesít, ha látom a posztjait. 

Ez annyira elszomorító :-(. 

Néha, amikor már nagyon fáradt vagyok, kapok olyan megjegyzéseket másoktól, hogy "tudom, mit érzel". A legtöbb esetben ilyenkor olyan ember mondja ezt, akinek halvány lila fogalma sem lehet róla, hogy mit érzek, mert teljesen más élethelyzetben van, mint én. Pl. soha nem volt gyereke, akiről gondoskodnia kellett, ráadásul egyedül. Vagy soha nem kellett irányítania x embert emellett. 

Ilyen esetekben a legszívesebben elmesélném, hogy érzem magam és miért, de tudom, hogy semmi értelme nincs, mert aki meg van róla győződve, hogy neki pont olyan nehézségei vannak, mint nekem, azt úgysem tudom meggyőzni.

Persze, tudom, hogy mindenkinek megvannak a maga gondjai, feladatai. Van, akinek a párjával kapcsolatosan van esetleg több feladata a szokásosnál, van, aki a szüleiről gondoskodik, van, aki 3 kutyáról, van, aki 5 gyerekről, van, akinek munkahelyi gondjai vannak. Pont ezért az élethelyzetek nem hasonlíthatók össze, ezért ilyen kijelentéseknek semmi értelmük nincs. 

Amikor valaki tényleg kíváncsi rá, hogy én hogyan élek, és elmesélem, hogy milyen logisztikát igényel a két gyerekem egyedül nevelése, sokan megdöbbennek. Ebből is látszik, hogy nincs fogalmuk róla, mit csinálok egész nap. És nekem még aránylag könnyű is, mert a gyerekek már nem olyan kicsik, sok mindent önállóan el tudnak intézni, illetve rugalmas a munkahelyem, és tudok otthonól is dolgozni, ha szükséges. Ismerek olyan egyedül álló anyukát, aki három kicsivel (ebből egy ikerpár) bűvészkedik, és ha nem lenne szülői segítsége, már összeomlott volna. Na ő mondhatja, hogy átérzi a fáradtságot, mert az övé még az enyémnél is nagyobb. Le a kalappal előtte, hogy így tudja szervezni az életét. De amikor az a kolléganő mondja, aki kettesben él a férjével, egy szem pici kutyával, és se a szülőkről nem kell már gondoskodnia, sem gyereke nincs, sem vezetői felelőssége és még jól is keres..., na ő ne ossza nekem az észt, mert kinyílik a bicska a zsebemben miatta. 

Egyébként mostanában nem olyan nehéz, most egy kicsit nyugalmasabb időszak van a munkahelyen, és kevésbé volt zsúfolt az itthoni élet is, de hamarosan beindul a nagy hajtás bent, és itthon is teljes fordulatszámon fogunk pörögni, szóval esélyes, hogy novemberben megint lesz egy kimerült és emiatt kiborulós időszak. Jó lenne megelőzni, szervezés alatt áll az együttműködés más szülőkkel, és remélhetőleg a párom is be tud majd segíteni végre. Jó lenne, ha ez a november nem lenne olyan, mint a tavalyi, amikor a fáradtságtól napi szinten fakadtam sírva.