Nem tudom, mi az oka, de az elmúlt néhány hétben nagyságrendekkel megnőtt a blog látogatottsága. Üdvözlöm az új olvasókat :). Lehet ám kommentelni, ha van mondandótok vagy kérdésetek. 

Ezen a hétvégén gyereknapot (pontosabban gyerekhétvégét) tartunk, mozi, focizás, kosarazás, vidámpark a program. Semmi érdekesről nem tudok beszámolni :). Bár erről a gyerekeimnek más lenne a véleménye, mivel elég ritkán megyünk moziba (én nem különösebben élvezem, a kedvükért szoktam menni), és nagyon tetszett nekik a film, amit láttak. Azt meg különösen élvezik, ha focizok velük, a kosarazás meg új móka, mivel nemrég kaptak kosárlabda-palánkot. Szóval számukra azért érdekes ez a hétvége, ha én nem is érzem különösen izgalmasnak. De kellenek az ilyen hétvégék is, amikor minden róluk szól. 

Az előző posztban felvázolt szabad élethez az is hozzátartozik, hogy időnként oda tudok bújni egy erős férfihoz, aki szívesen kényeztet. Amikor süt a nap, ülünk a hintaágyon, a fejem az ölében, ő cirógatja a hajamat, és nem erőltetünk semmit, csak úgy vagyunk ... na az nagyon jó. Nincsenek elvárások, de ha úgy alakul, szívesen találkozunk. Lehet, hogy csak kéthavonta egyszer. De ez pont elég ahhoz, hogy ne érezzem magam magányosnak, és ne keressek görcsösen valakit, akihez "lehet tartozni". 

Furcsa, hogy az emberek számára ez az élet elképzelhetetlen. Ha viszont rákérdezek, hogy boldogok-e, nem érzik-e időnként magányosnak maguknak a párkapcsolatban, a legtöbbször kiderül, hogy egyáltalán nem boldogok. De mindig van valami indok, amiért együtt maradnak. Általában a gyerekre fogják a dolgot. Olyankor megkérdezem, hogy "a gyereked boldog-e?". Én nem voltam boldog gyerek, és ezt meg is mondtam a szüleimnek. Gyerekkoromban könyörögtem anyukámnak, hogy váljon el. Nem tette. Felnőtt koromban a szemére hánytam, hogy nem volt boldog gyerekkorom, és ne akarja, hogy a saját gyerekeim életét tönkre tegyem. Azóta nem mondogatja, hogy nem kellene elválni. Látja, hogy a gyerekek boldogok, sokat vannak az apjukkal, kiegyensúlyozottak. És én is az vagyok. Nem mellesleg az apjuk is az. Kell ennél több????

Megkérdezték már páran tőlem mostanában, hogy jól érzem-e magam, majd amikor azt felelem, igen, jön a következő kérdés: nem lenne jó tartozni valakihez? Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy most tényleg jó így. Jó, hogy nem tartozom beszámolóval senkinek a napom minden percéről. Felhőtlenül együtt tölthetem az időt a gyerekeimmel, nem kell egy majdnem idegent kerülgetni, aki nem igazán tud mit kezdeni a dologgal. Jó, hogy beülhetek egy kávéra bárkivel, akár nővel, akár férfivel, és senki nem kezd el gyanakodni, féltékenykedni. Az apás napokon akkor jövök haza, amikor akarok, és senki nem kérdezi meg, merre jártam. Szóval akármennyire is jó időnként tartozni valakihez, és jó együtt aludni valakivel, most nekem így jó. Biztosan eljön majd az idő, amikor majd mást akarok, de most ez a teljes szabadság nagyon megfelel nekem. 

Ráadásul az anyagi helyzetem is javult kissé az elmúlt időszakban, és az is nagyon jól esik, hogy ha épp megtetszik egy pár cipő (ami velem nagyon ritkán fordul elő), megvehetem. Ha megtetszik egy pár fülbevaló vagy egy nyaklánc, megvehetem. Ha a gyerekek kérnek valami jópofa dolgot vásárlás közben, megvehetem nekik. Ez persze nem jelenti azt, hogy ész nélkül költöm a pénzt, mert erről szó sincs, de nem kell mindig mindenre nemet mondanom, és nem kell a következő fizetést tűkön ülve várni, mert még hónap végén is van pénz a számlámon. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem hiányzik egy férfi mellőlem, mivel nem vagyok rászorulva arra, hogy legyen mellettem valaki, aki "eltart", vagy legalábbis besegít. 

Tetszik nekem ez az élet :). 

K. pontosan tudta (érezte), mikor kell újra felbukkannia, és nem eltűnnie. A legjobbkor jött és a legjobbat tette, amit tehetett: boldoggá tett. Kaptam tőle újra egy napot, amikor nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi lesz másnap, csak élvezni az életet. Maximálisan. Vele valahogy minden olyan természetes. Nincs görcsölés, nincs agyalás, csak történnek a dolgok. Megegyeztünk, hogy nem várunk két évet a következő alkalomra :). Jó vele lenni, és most többre nincs is szükségem, mint amit ő nyújtani tud. 

Magamhoz képest is elég sokáig vártam, hogy egy kicsit változni fog a hozzáállása a kommunikációhoz. Nem változott. Nem érti, mi a baj azzal, hogy hetekig nem tudok róla gyakorlatilag semmit, amikor külföldön van. Pedig olyan sokszor elmondtam, hogy nem várok el túl sokat, de azt azért szeretném tudni, hogy épp a világ melyik részén tartózkodik. 

Legutóbbi példa: pénteken ír, hogy hiányzom, hétvégén szeretne találkozni. Mondtam, hogy bármikor jöhet, de én nem tudok menni. Válasz: meglátom mit tehetek. Ez után a következő hét szerdán én írtam rá: látom, nagyon hiányzom. Válasz: bocs, épp Olaszországban vagyok. 

És szerinte ez így teljesen normális. Szerintem meg nem. Megpróbáltam vele megértetni, mi ezzel a gond, de úgy tűnik, nem sikerült. Vagy ha igen, akkor nem tudja azt vállalni, hogy kommunikáljon velem időnként. Így aztán a hétvégi randi után egy napig megint nem kaptam semmilyen üzenetet, telefont, majd egy rövidet: legyen itt vége. Hát jó, akkor legyen. Ha ez neked nem megy, én nem erőltetem. Én is nyugodtabb vagyok, ha nem azon agyalok állandóan, hogy most már megint miért nem ír? Történt vele valami vagy csak a szokásos eltűnés? Arra azért kíváncsi leszek, meddig tartja magát ahhoz, hogy vége, tartok tőle, hogy nem elég sokáig. Én mindenesetre következetes leszek ehhez a döntéshez, mert tudom, hogy ha belemegyek még egy randiba, akkor megint nem fogok tudni ellenállni neki, és akkor magamat bántom. Újra és újra. Így aztán inkább nem fogok belemenni semmibe. Ha egyszer kimondtuk, legyen úgy. Ne kövessük el azt a hibát, amit már kétszer is, hogy újrakezdtük. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Márpedig úgy tűnik, ez a kapcsolat sehogy sem működik, bármennyire próbálunk úgy tenni.

Időközben jogerősen elváltam, úgyhogy most abszolút szabad vagyok. És ez egy jó érzés :).