Többször futottam már bele abba a problémába, hogy a nálam bő tíz évvel fiatalabbak (20-as évek végén, 30-as évek elején járók) mennyire másképp élik az életet, mint én és a korosztályom. 

Azt vettem észre, hogy nagyon okosak, gyors észjárásúak, tájékozottak, gyorsan reagálnak dolgokra. Azonban a terhelhetőségük fényévekre van a miénktől. Sokkal gyengébb az immunrendszerük, kis betegségek is leverik őket a lábukról napokra, hetekre. Nem bírják a kialvatlanságot (pedig nemrég még éjszakákat buliztak végig), egy-két óra álmatlanság után egész nap használhatatlanok. Nem bírják a stresszt, nagyon hamar feladják, ha valamiért küzdeni kell, ha nem hullik az ölükbe. És sokan közülük nagyon körülményesek. Pont mint a 70 évesek. 

Természetesen tisztelet a kivételnek, mert azért olyan is akad. De a többségük sajnos ilyennek tűnik nekem (jelenleg a kollégáim fele ebbe a korosztályba tartozik). Nehéz velük, mert amikor feladatot adok, határidőt szabok, elvárásokat fogalmazok meg, akkor magamból indulok ki, de úgy tűnik, ez nem működik megfelelően. Meg kell tanulnom kezelni ezt a korosztályt. 

Meg vagyok áldva egy agymosott báttyal. Az utóbbi években nagyon érdekli a politika, de nem gondolkodik. Nem azt nézi, mit mond valaki, hanem hogy ki mondja. És ha x vagy a csapata mondja, akkor biztosan úgy van, viszont ha y vagy csapata, akkor az csak hülyeség lehet. 

Ezzel még nem is lenne olyan nagy baj, mindenki azt gondol, amit akar. Viszont az én kedves testvérem úgy gondolja, hogy neki osztani kell az észt, és sajnos nem túl megnyerő stílusban teszi azt. Nekimegy azoknak, akik nem értenek vele egyet, de nem vitatkozik, nem tényekkel áll elő, hanem sérteget. Nagyon idegesítő, és zavaró. Olyanoknak is nekimegy, akiket legalább a helyzetük miatt valamennyire tisztelnie kellene. Múltkor pl. egy volt tanárunknak ment neki, pontosan az ő már halott szüleit kezdte el szapulni elfogadhatatlan stílusban. Nagyon rossz érzés volt ezt olvasni. A végén én kértem elnézést helyette, nehogy már azt higgyék, hogy a családunk véleményét mondja. Amikor a szüleim meghallották, mit csinált, teljesen kiakadtak, és ráadásul még az is kiderült, hogy nem csak a stílussal volt baj, hanem amit mondott, az sem volt igaz. 

Ez a dolog még súlyosabban jön elő választás előtt és után, és ebből mostanában jutott bőven, úgyhogy az elmúlt két évben már kerülöm is a testvéremet, és nem nagyon beszélek vele, ha nem muszáj. Ez annyira gáz amúgy. Most már ott tartunk, hogy Facebookon nem követem sem őt, sem a feleségét, mert csak felidegesít, ha látom a posztjait. 

Ez annyira elszomorító :-(. 

Néha, amikor már nagyon fáradt vagyok, kapok olyan megjegyzéseket másoktól, hogy "tudom, mit érzel". A legtöbb esetben ilyenkor olyan ember mondja ezt, akinek halvány lila fogalma sem lehet róla, hogy mit érzek, mert teljesen más élethelyzetben van, mint én. Pl. soha nem volt gyereke, akiről gondoskodnia kellett, ráadásul egyedül. Vagy soha nem kellett irányítania x embert emellett. 

Ilyen esetekben a legszívesebben elmesélném, hogy érzem magam és miért, de tudom, hogy semmi értelme nincs, mert aki meg van róla győződve, hogy neki pont olyan nehézségei vannak, mint nekem, azt úgysem tudom meggyőzni.

Persze, tudom, hogy mindenkinek megvannak a maga gondjai, feladatai. Van, akinek a párjával kapcsolatosan van esetleg több feladata a szokásosnál, van, aki a szüleiről gondoskodik, van, aki 3 kutyáról, van, aki 5 gyerekről, van, akinek munkahelyi gondjai vannak. Pont ezért az élethelyzetek nem hasonlíthatók össze, ezért ilyen kijelentéseknek semmi értelmük nincs. 

Amikor valaki tényleg kíváncsi rá, hogy én hogyan élek, és elmesélem, hogy milyen logisztikát igényel a két gyerekem egyedül nevelése, sokan megdöbbennek. Ebből is látszik, hogy nincs fogalmuk róla, mit csinálok egész nap. És nekem még aránylag könnyű is, mert a gyerekek már nem olyan kicsik, sok mindent önállóan el tudnak intézni, illetve rugalmas a munkahelyem, és tudok otthonól is dolgozni, ha szükséges. Ismerek olyan egyedül álló anyukát, aki három kicsivel (ebből egy ikerpár) bűvészkedik, és ha nem lenne szülői segítsége, már összeomlott volna. Na ő mondhatja, hogy átérzi a fáradtságot, mert az övé még az enyémnél is nagyobb. Le a kalappal előtte, hogy így tudja szervezni az életét. De amikor az a kolléganő mondja, aki kettesben él a férjével, egy szem pici kutyával, és se a szülőkről nem kell már gondoskodnia, sem gyereke nincs, sem vezetői felelőssége és még jól is keres..., na ő ne ossza nekem az észt, mert kinyílik a bicska a zsebemben miatta. 

Egyébként mostanában nem olyan nehéz, most egy kicsit nyugalmasabb időszak van a munkahelyen, és kevésbé volt zsúfolt az itthoni élet is, de hamarosan beindul a nagy hajtás bent, és itthon is teljes fordulatszámon fogunk pörögni, szóval esélyes, hogy novemberben megint lesz egy kimerült és emiatt kiborulós időszak. Jó lenne megelőzni, szervezés alatt áll az együttműködés más szülőkkel, és remélhetőleg a párom is be tud majd segíteni végre. Jó lenne, ha ez a november nem lenne olyan, mint a tavalyi, amikor a fáradtságtól napi szinten fakadtam sírva. 

Ma reggel a rádióban arról beszéltek, hogy mennyire másképp mozog az ember idős korában. Nekem pedig eszembe jutott egy barát, aki megismerkedésünkkor már 50+ volt, de minimum 10-15 évet letagadhatott volna, és később is sokkal fiatalosabb volt a valódi koránál. 70+ évesen még aktívan sportolt, motorozott, friss volt és erős. Nyilvánvalóan ehhez hozzájárult a sokkal fiatalabb (második) felesége és az egészen kicsi gyereke, de azt hiszem, ez részben döntés kérdése is. Nemcsak a genetika, nemcsak az életkörülmények befolyásolják, hanem az is, hogy én mennyire akarok megöregedni. Ő valószínűleg nem akart, és én úgy tapasztaltam, hogy nem is tette :). Az én szememben mindig fiatal lesz, pedig igazán fiatal korában nem is ismertem. 

Mindig megmosolyogtatott, ha beszéltünk, és ez most már örökké így lesz, ha eszembe jut, elmosolyodom :). 

Elég egyértelműen elmondtam, hogy nem lehet köztünk semmi más barátságon kívül. Ha beszélgetni akar, lehet róla szó egy kávé mellett, de másra ne számítson. Többször szóltam, hogy ne szólítson "kicsimnek" meg "kedvesnek". Soha nem kezdeményeztem a beszélgetést, egyszerűen csak válaszoltam, ha kérdezett, mert nem akartam bunkó lenni.

Úgy tűnik, mégis annak kellett volna lennem. Mert mint kiderült, a kedvességet ő félreértette. Azt hitte, mégis lehet köztünk valami. Azt hitte, hogy ha találkozunk, akkor nemcsak egy kávéra. Nem értem, mire számított. Elég egyértelmű voltam. 

Rá kell jönnöm újra és újra, hogy ezekben az esetekben egyszerűen nem lehetek udvarias és kedves. Vagy bunkónak kell lenni és nem válaszolni az üzenetekre, keresztül nézni rajta, mintha nem is létezne. Vagy drasztikusabb megoldásként le kell tiltani a telefonszámot. 

Miért nem elég az őszinteség? Az egyenesség? Mindig azt mondják, hogy a nőknél a nem talánt jelent, a talán igent. Ez hülyeség. Ha én azt mondtam, hogy nem, akkor az nem. Semmi szükség arra, hogy ezt egy pasi túlgondolja. A pasik amúgy sem szoktak kombinálni meg túlgondolni dolgokat, ezekben az esetekben miért teszik? Vegyék tudomásul, hogy ha egy kapcsolatnak vége és ne játsszák a pincsikutyát. Az annyira szánalmas. 

Ja, nem.

Csak tudnám, miért jutottam eszébe bő 2,5 év után? A "halottam" jelentkezett. Először küldött egy videot egy számomra érdektelen témáról. Nem néztem végig, és nem is reagáltam rá semmit. Majd küldött egy nagyon "kedves" üzenetet: Hogy van a gyönyörű feneked? Hogy mim? Szerencsére az üzenetküldő feldobja az üzeneteket, így el tudom olvasni anélkül, hogy be kéne lépnem, és törölni is tudom azonnal olvasás nélkül. Természetesen ezt tettem, így ő azt sem tudja, hogy olvastam az üzenetét. Nem akarom elkiabálni, de mintha megértette volna, hogy nem szeretnék vele beszélgetni, ugyanis ennek két napja, és azóta nem jelentkezett. Remélem, ez így is marad.

Úgy alakult, hogy majdnem minden kapcsolatomból maradt egy kis gasztronómiai kultúra, ami függetlenül attól, hogy a kapcsolat már nem létezik, megmaradt az életemben. 

Soha nem ismertem volna meg a fufut, amit az afrikaiak köretként esznek, ha nem ismerek néhány nigériai srácot. Azóta már azt is tudom, hogy itthon búzadarából tudják elkészíteni. Elég régen nem ettem már, de azért az afrikai ételekből megmaradt a csípős szeretete. Persze azt azért be kell vallanom, hogy én legfeljebb azt bírom megenni, amit ők "enyhén csípősnek" neveznek, és én már attól is tüzet okádok. Amit még ők is csípősnek tartanak, az számomra élvezhetetlen. 

Az olasz konyha szeretete és alkalmazása kevésbé meglepő, és nem is lett volna igazán szükség hozzá kapcsolatra (a "halott"-tal :) ), de az tény, hogy ő vezetett be a Budapesten is elérhető és jó minőségű olasz éttermek világába, és részben ez a tapasztalat motivált arra, hogy kicsit többet olvassak az olasz gasztronómiáról. 

Van, akitől a "tea tejjel" szeretetét kaptam, van, akitől azt, hogy üljek le néha a fenekemre és igyak egy jó kávét, nem kell mindig rohanni. 

A curry és a masala chai szintén így került be a konyhámba.

És természetesen én is próbáltam/próbálom terjeszteni a magyar gasztronómiai remekeket, a legutóbbi ígéretem szerint hamarosan sörben sült csülköt fogok készíteni :). 

Amikor hazajöttem a nyaralásból, bizakodó voltam (és naiv, és valószínűleg szerelmes). Azt gondoltam, minden jól fog alakulni, 1-2 havonta tudunk találkozni, aztán ha úgy látjuk, hogy működhet a dolog, keresünk neki munkát itt (a számítástechnikai tudásával nem lett volna nagy kihívás, ahhoz magyarul sem kell feltétlenül tudni), és ha ideköltözik, akkor tovább fejlődhet a kapcsolatunk.

Ehhez képest nem nagyon történt semmi. Azt tudtam, hogy a karácsonyt nem tudjuk majd együtt tölteni, de azt hittem, hogy addig legalább egyszer eljön. Hát nem tette. Vagy ideje nem volt, vagy pénze, vagy egyik sem. Én értetlenül álltam az egész előtt, mert egy hétvége azért bele kellett volna, hogy férjen, és fapadossal pár ezer Ft-ért tudott volna jegyet venni. Bezzeg 20 ezer Ft-os sportcipőre futotta. A kapcsolattartás eleinte még normálisan működött, napi szinten beszéltünk, de azért ha őszinte vagyok saját magamhoz, már akkor észre kellett volna vennem, hogy valami nem klappol.

Végül februárban sikerült itt töltenie 4-5 napot, ami csodálatos volt együtt, és persze átmenetileg minden gyanús jelet észrevétlenné tett számomra. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy ez nem egy normális kapcsolat. Nem akartam felfogni. Az a néhány nap annyira jó volt, hogy minden mást elhomályosított. Viszont rövid időn belül újra előkerültek a gondok, a kapcsolattartás sem ment már úgy, és amikor én akartam meglátogatni, annak is mindig volt akadálya. 

Nyárig bírtam, akkor azt mondtam, legyen ennek vége, mert így semmi értelme nincs. Akármennyire is szeretem, nem tudom tovább így csinálni. Nehéz volt a szakítás, de szükséges. 

Azt hittem, el fogom tudni felejteni, de tett róla, hogy ne így legyen. Rendszeresen újra jelentkezett, többször meg akarta próbálni újra együtt. A kommunikáció persze továbbra sem ment gördülékenyen, és néhányszor rajtakaptam vetítésen (azt nem mondom, hogy hazugságon, inkább elhallgatás volt). Kb. egy év alatt viszont meggyőzött arról, hogy jobban fogja csinálni, próbáljuk meg újra. Megbeszéltük, hogy együtt nyaralunk. Boldog voltam, és reménykedtem egy szebb jövőben. Viszont egy héttel a kitűzött időpont előtt még mindig nem tudtam, hogy hol fogunk nyaralni, és pontosan mettől meddig. Majd az is kiderült, hogy azokon a napokon, amikor a gyerekekkel együtt akartuk meglátogatni, ő elutazik a világ másik végére. Na ezzel betelt nálam a pohár. Megkértem, hogy töröljön ki az életéből, és ne bántson többet. Megszerveztem a saját nyaralásomat nélküle, és a gyerekeknek is elmondtam, hogy ne kérdezzenek róla többet, mert nem akarok beszélni róla. 

Sok időbe telt feldolgozni, hogy újra és újra bedőltem neki. Hibát követtem el azzal, hogy mindig bíztam benne, akkor is, amikor már többször kiderült, hogy megbízhatatlan. Mindig hittem neki azután is, hogy lebukott hazugságokkal. Annyira tetszett nekem, hogy elvesztettem a józan eszemet. 

Kb. két év alatt sikerült teljesen elengednem. Néha ír egy-egy üzenetet, de mind olyan semmitmondó. Most látom, hogy igazából soha nem beszélgettünk semmiről. Maximum a "hogy vagy?" "hogy vannak a gyerekek?" kérdésekig jutottunk, és nem volt közös témánk. Mire is számítottam? Honnan gondoltam, hogy ez működhet? Azt azért megkérdeztem tőle, hogy mit miért mondott, és miért hazudott. Egzakt választ nem kaptam, de legalább elismerte, hogy igazam van, tényleg vetített, nem volt velem őszinte. Szívesen újrakezdené, de egyértelműen megmondtam, hogy erről szó sem lehet. Most ún. "barátok" vagyunk, de igazából ez nem barátság. Max. haverság. Néha megkérdezi, hogy vagyok, a válaszomra viszont sokszor egyáltalán nem reagál. Én nem kezdeményezek nála beszélgetést. Abban reménykedem, hogy egyszer csak megunja ezt, illetve hogy előbb-utóbb csak megtalálja azt a lányt/asszonyt, aki majd leköti a felesleges energiáit, és engem elfelejt. 

Alapvetően nem vagyok egy türelmes alkat. Viszont az élet úgy tűnik, rá akar venni a türelem gyakorlására. Az utóbbi két évben semmi más nem történik, mint hogy várok. Várok egy döntésre, egy papírra, egy újabb döntésre, a hónap végére, a következő hónap végére, a nyári szünet kezdetére, a nyári szünet végére, stb. Várok, várok és várok türelemmel. Néha persze kiborulok egy kicsit, hogy már megint nem történt semmi előrehaladás, egy helyben toporgunk már régóta, de nagyon sokat fejlődtem türelem szempontjából. Nagyon bízom benne, hogy végül megkapom érte a jutalmat, és bekövetkezik, amire már olyan régóta várok. 

Azt hiszem, túl sokat gondolkodom, állandóan kattognak a fogaskerekek. Ez sokszor az alvásban is megakadályoz. Jellemzően nem a döntés előtt gondolkodom túl sokat. A döntéseket magabiztosan meg tudom hozni. Utána agyalok azon, hogy milyen hatással lesz ez másokra, és ez okoz számomra problémát. Még akkor is, ha tudom, hogy az életemről hozott döntések esetében a legritkább esetben kell azzal foglalkoznom, hogy mások utána mit fognak gondolni, hogyan fognak érezni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a saját életemről úgy kell döntést hoznom, hogy az nekem a legjobb legyen. Ha másoknak is jó, az járulékos haszon. Természetesen nem akarok ártani senkinek, tudatosan nem is teszek ilyet, de időnként elkerülhetetlen, hogy a számomra jó döntés mások számára nem jár haszonnal. Le kell szoknom arról, hogy ezen agyalok. Az én döntésem, az én életem.