Az előző posztban felvázolt szabad élethez az is hozzátartozik, hogy időnként oda tudok bújni egy erős férfihoz, aki szívesen kényeztet. Amikor süt a nap, ülünk a hintaágyon, a fejem az ölében, ő cirógatja a hajamat, és nem erőltetünk semmit, csak úgy vagyunk ... na az nagyon jó. Nincsenek elvárások, de ha úgy alakul, szívesen találkozunk. Lehet, hogy csak kéthavonta egyszer. De ez pont elég ahhoz, hogy ne érezzem magam magányosnak, és ne keressek görcsösen valakit, akihez "lehet tartozni". 

Furcsa, hogy az emberek számára ez az élet elképzelhetetlen. Ha viszont rákérdezek, hogy boldogok-e, nem érzik-e időnként magányosnak maguknak a párkapcsolatban, a legtöbbször kiderül, hogy egyáltalán nem boldogok. De mindig van valami indok, amiért együtt maradnak. Általában a gyerekre fogják a dolgot. Olyankor megkérdezem, hogy "a gyereked boldog-e?". Én nem voltam boldog gyerek, és ezt meg is mondtam a szüleimnek. Gyerekkoromban könyörögtem anyukámnak, hogy váljon el. Nem tette. Felnőtt koromban a szemére hánytam, hogy nem volt boldog gyerekkorom, és ne akarja, hogy a saját gyerekeim életét tönkre tegyem. Azóta nem mondogatja, hogy nem kellene elválni. Látja, hogy a gyerekek boldogok, sokat vannak az apjukkal, kiegyensúlyozottak. És én is az vagyok. Nem mellesleg az apjuk is az. Kell ennél több????