Többször futottam már bele abba a problémába, hogy a nálam bő tíz évvel fiatalabbak (20-as évek végén, 30-as évek elején járók) mennyire másképp élik az életet, mint én és a korosztályom. 

Azt vettem észre, hogy nagyon okosak, gyors észjárásúak, tájékozottak, gyorsan reagálnak dolgokra. Azonban a terhelhetőségük fényévekre van a miénktől. Sokkal gyengébb az immunrendszerük, kis betegségek is leverik őket a lábukról napokra, hetekre. Nem bírják a kialvatlanságot (pedig nemrég még éjszakákat buliztak végig), egy-két óra álmatlanság után egész nap használhatatlanok. Nem bírják a stresszt, nagyon hamar feladják, ha valamiért küzdeni kell, ha nem hullik az ölükbe. És sokan közülük nagyon körülményesek. Pont mint a 70 évesek. 

Természetesen tisztelet a kivételnek, mert azért olyan is akad. De a többségük sajnos ilyennek tűnik nekem (jelenleg a kollégáim fele ebbe a korosztályba tartozik). Nehéz velük, mert amikor feladatot adok, határidőt szabok, elvárásokat fogalmazok meg, akkor magamból indulok ki, de úgy tűnik, ez nem működik megfelelően. Meg kell tanulnom kezelni ezt a korosztályt. 

Néha, amikor már nagyon fáradt vagyok, kapok olyan megjegyzéseket másoktól, hogy "tudom, mit érzel". A legtöbb esetben ilyenkor olyan ember mondja ezt, akinek halvány lila fogalma sem lehet róla, hogy mit érzek, mert teljesen más élethelyzetben van, mint én. Pl. soha nem volt gyereke, akiről gondoskodnia kellett, ráadásul egyedül. Vagy soha nem kellett irányítania x embert emellett. 

Ilyen esetekben a legszívesebben elmesélném, hogy érzem magam és miért, de tudom, hogy semmi értelme nincs, mert aki meg van róla győződve, hogy neki pont olyan nehézségei vannak, mint nekem, azt úgysem tudom meggyőzni.

Persze, tudom, hogy mindenkinek megvannak a maga gondjai, feladatai. Van, akinek a párjával kapcsolatosan van esetleg több feladata a szokásosnál, van, aki a szüleiről gondoskodik, van, aki 3 kutyáról, van, aki 5 gyerekről, van, akinek munkahelyi gondjai vannak. Pont ezért az élethelyzetek nem hasonlíthatók össze, ezért ilyen kijelentéseknek semmi értelmük nincs. 

Amikor valaki tényleg kíváncsi rá, hogy én hogyan élek, és elmesélem, hogy milyen logisztikát igényel a két gyerekem egyedül nevelése, sokan megdöbbennek. Ebből is látszik, hogy nincs fogalmuk róla, mit csinálok egész nap. És nekem még aránylag könnyű is, mert a gyerekek már nem olyan kicsik, sok mindent önállóan el tudnak intézni, illetve rugalmas a munkahelyem, és tudok otthonól is dolgozni, ha szükséges. Ismerek olyan egyedül álló anyukát, aki három kicsivel (ebből egy ikerpár) bűvészkedik, és ha nem lenne szülői segítsége, már összeomlott volna. Na ő mondhatja, hogy átérzi a fáradtságot, mert az övé még az enyémnél is nagyobb. Le a kalappal előtte, hogy így tudja szervezni az életét. De amikor az a kolléganő mondja, aki kettesben él a férjével, egy szem pici kutyával, és se a szülőkről nem kell már gondoskodnia, sem gyereke nincs, sem vezetői felelőssége és még jól is keres..., na ő ne ossza nekem az észt, mert kinyílik a bicska a zsebemben miatta. 

Egyébként mostanában nem olyan nehéz, most egy kicsit nyugalmasabb időszak van a munkahelyen, és kevésbé volt zsúfolt az itthoni élet is, de hamarosan beindul a nagy hajtás bent, és itthon is teljes fordulatszámon fogunk pörögni, szóval esélyes, hogy novemberben megint lesz egy kimerült és emiatt kiborulós időszak. Jó lenne megelőzni, szervezés alatt áll az együttműködés más szülőkkel, és remélhetőleg a párom is be tud majd segíteni végre. Jó lenne, ha ez a november nem lenne olyan, mint a tavalyi, amikor a fáradtságtól napi szinten fakadtam sírva. 

Alapvetően nem vagyok egy türelmes alkat. Viszont az élet úgy tűnik, rá akar venni a türelem gyakorlására. Az utóbbi két évben semmi más nem történik, mint hogy várok. Várok egy döntésre, egy papírra, egy újabb döntésre, a hónap végére, a következő hónap végére, a nyári szünet kezdetére, a nyári szünet végére, stb. Várok, várok és várok türelemmel. Néha persze kiborulok egy kicsit, hogy már megint nem történt semmi előrehaladás, egy helyben toporgunk már régóta, de nagyon sokat fejlődtem türelem szempontjából. Nagyon bízom benne, hogy végül megkapom érte a jutalmat, és bekövetkezik, amire már olyan régóta várok. 

Magamhoz képest is elég sokáig vártam, hogy egy kicsit változni fog a hozzáállása a kommunikációhoz. Nem változott. Nem érti, mi a baj azzal, hogy hetekig nem tudok róla gyakorlatilag semmit, amikor külföldön van. Pedig olyan sokszor elmondtam, hogy nem várok el túl sokat, de azt azért szeretném tudni, hogy épp a világ melyik részén tartózkodik. 

Legutóbbi példa: pénteken ír, hogy hiányzom, hétvégén szeretne találkozni. Mondtam, hogy bármikor jöhet, de én nem tudok menni. Válasz: meglátom mit tehetek. Ez után a következő hét szerdán én írtam rá: látom, nagyon hiányzom. Válasz: bocs, épp Olaszországban vagyok. 

És szerinte ez így teljesen normális. Szerintem meg nem. Megpróbáltam vele megértetni, mi ezzel a gond, de úgy tűnik, nem sikerült. Vagy ha igen, akkor nem tudja azt vállalni, hogy kommunikáljon velem időnként. Így aztán a hétvégi randi után egy napig megint nem kaptam semmilyen üzenetet, telefont, majd egy rövidet: legyen itt vége. Hát jó, akkor legyen. Ha ez neked nem megy, én nem erőltetem. Én is nyugodtabb vagyok, ha nem azon agyalok állandóan, hogy most már megint miért nem ír? Történt vele valami vagy csak a szokásos eltűnés? Arra azért kíváncsi leszek, meddig tartja magát ahhoz, hogy vége, tartok tőle, hogy nem elég sokáig. Én mindenesetre következetes leszek ehhez a döntéshez, mert tudom, hogy ha belemegyek még egy randiba, akkor megint nem fogok tudni ellenállni neki, és akkor magamat bántom. Újra és újra. Így aztán inkább nem fogok belemenni semmibe. Ha egyszer kimondtuk, legyen úgy. Ne kövessük el azt a hibát, amit már kétszer is, hogy újrakezdtük. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Márpedig úgy tűnik, ez a kapcsolat sehogy sem működik, bármennyire próbálunk úgy tenni.

Időközben jogerősen elváltam, úgyhogy most abszolút szabad vagyok. És ez egy jó érzés :).