Néha, amikor már nagyon fáradt vagyok, kapok olyan megjegyzéseket másoktól, hogy "tudom, mit érzel". A legtöbb esetben ilyenkor olyan ember mondja ezt, akinek halvány lila fogalma sem lehet róla, hogy mit érzek, mert teljesen más élethelyzetben van, mint én. Pl. soha nem volt gyereke, akiről gondoskodnia kellett, ráadásul egyedül. Vagy soha nem kellett irányítania x embert emellett. 

Ilyen esetekben a legszívesebben elmesélném, hogy érzem magam és miért, de tudom, hogy semmi értelme nincs, mert aki meg van róla győződve, hogy neki pont olyan nehézségei vannak, mint nekem, azt úgysem tudom meggyőzni.

Persze, tudom, hogy mindenkinek megvannak a maga gondjai, feladatai. Van, akinek a párjával kapcsolatosan van esetleg több feladata a szokásosnál, van, aki a szüleiről gondoskodik, van, aki 3 kutyáról, van, aki 5 gyerekről, van, akinek munkahelyi gondjai vannak. Pont ezért az élethelyzetek nem hasonlíthatók össze, ezért ilyen kijelentéseknek semmi értelmük nincs. 

Amikor valaki tényleg kíváncsi rá, hogy én hogyan élek, és elmesélem, hogy milyen logisztikát igényel a két gyerekem egyedül nevelése, sokan megdöbbennek. Ebből is látszik, hogy nincs fogalmuk róla, mit csinálok egész nap. És nekem még aránylag könnyű is, mert a gyerekek már nem olyan kicsik, sok mindent önállóan el tudnak intézni, illetve rugalmas a munkahelyem, és tudok otthonól is dolgozni, ha szükséges. Ismerek olyan egyedül álló anyukát, aki három kicsivel (ebből egy ikerpár) bűvészkedik, és ha nem lenne szülői segítsége, már összeomlott volna. Na ő mondhatja, hogy átérzi a fáradtságot, mert az övé még az enyémnél is nagyobb. Le a kalappal előtte, hogy így tudja szervezni az életét. De amikor az a kolléganő mondja, aki kettesben él a férjével, egy szem pici kutyával, és se a szülőkről nem kell már gondoskodnia, sem gyereke nincs, sem vezetői felelőssége és még jól is keres..., na ő ne ossza nekem az észt, mert kinyílik a bicska a zsebemben miatta. 

Egyébként mostanában nem olyan nehéz, most egy kicsit nyugalmasabb időszak van a munkahelyen, és kevésbé volt zsúfolt az itthoni élet is, de hamarosan beindul a nagy hajtás bent, és itthon is teljes fordulatszámon fogunk pörögni, szóval esélyes, hogy novemberben megint lesz egy kimerült és emiatt kiborulós időszak. Jó lenne megelőzni, szervezés alatt áll az együttműködés más szülőkkel, és remélhetőleg a párom is be tud majd segíteni végre. Jó lenne, ha ez a november nem lenne olyan, mint a tavalyi, amikor a fáradtságtól napi szinten fakadtam sírva. 

Amikor hazajöttem a nyaralásból, bizakodó voltam (és naiv, és valószínűleg szerelmes). Azt gondoltam, minden jól fog alakulni, 1-2 havonta tudunk találkozni, aztán ha úgy látjuk, hogy működhet a dolog, keresünk neki munkát itt (a számítástechnikai tudásával nem lett volna nagy kihívás, ahhoz magyarul sem kell feltétlenül tudni), és ha ideköltözik, akkor tovább fejlődhet a kapcsolatunk.

Ehhez képest nem nagyon történt semmi. Azt tudtam, hogy a karácsonyt nem tudjuk majd együtt tölteni, de azt hittem, hogy addig legalább egyszer eljön. Hát nem tette. Vagy ideje nem volt, vagy pénze, vagy egyik sem. Én értetlenül álltam az egész előtt, mert egy hétvége azért bele kellett volna, hogy férjen, és fapadossal pár ezer Ft-ért tudott volna jegyet venni. Bezzeg 20 ezer Ft-os sportcipőre futotta. A kapcsolattartás eleinte még normálisan működött, napi szinten beszéltünk, de azért ha őszinte vagyok saját magamhoz, már akkor észre kellett volna vennem, hogy valami nem klappol.

Végül februárban sikerült itt töltenie 4-5 napot, ami csodálatos volt együtt, és persze átmenetileg minden gyanús jelet észrevétlenné tett számomra. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy ez nem egy normális kapcsolat. Nem akartam felfogni. Az a néhány nap annyira jó volt, hogy minden mást elhomályosított. Viszont rövid időn belül újra előkerültek a gondok, a kapcsolattartás sem ment már úgy, és amikor én akartam meglátogatni, annak is mindig volt akadálya. 

Nyárig bírtam, akkor azt mondtam, legyen ennek vége, mert így semmi értelme nincs. Akármennyire is szeretem, nem tudom tovább így csinálni. Nehéz volt a szakítás, de szükséges. 

Azt hittem, el fogom tudni felejteni, de tett róla, hogy ne így legyen. Rendszeresen újra jelentkezett, többször meg akarta próbálni újra együtt. A kommunikáció persze továbbra sem ment gördülékenyen, és néhányszor rajtakaptam vetítésen (azt nem mondom, hogy hazugságon, inkább elhallgatás volt). Kb. egy év alatt viszont meggyőzött arról, hogy jobban fogja csinálni, próbáljuk meg újra. Megbeszéltük, hogy együtt nyaralunk. Boldog voltam, és reménykedtem egy szebb jövőben. Viszont egy héttel a kitűzött időpont előtt még mindig nem tudtam, hogy hol fogunk nyaralni, és pontosan mettől meddig. Majd az is kiderült, hogy azokon a napokon, amikor a gyerekekkel együtt akartuk meglátogatni, ő elutazik a világ másik végére. Na ezzel betelt nálam a pohár. Megkértem, hogy töröljön ki az életéből, és ne bántson többet. Megszerveztem a saját nyaralásomat nélküle, és a gyerekeknek is elmondtam, hogy ne kérdezzenek róla többet, mert nem akarok beszélni róla. 

Sok időbe telt feldolgozni, hogy újra és újra bedőltem neki. Hibát követtem el azzal, hogy mindig bíztam benne, akkor is, amikor már többször kiderült, hogy megbízhatatlan. Mindig hittem neki azután is, hogy lebukott hazugságokkal. Annyira tetszett nekem, hogy elvesztettem a józan eszemet. 

Kb. két év alatt sikerült teljesen elengednem. Néha ír egy-egy üzenetet, de mind olyan semmitmondó. Most látom, hogy igazából soha nem beszélgettünk semmiről. Maximum a "hogy vagy?" "hogy vannak a gyerekek?" kérdésekig jutottunk, és nem volt közös témánk. Mire is számítottam? Honnan gondoltam, hogy ez működhet? Azt azért megkérdeztem tőle, hogy mit miért mondott, és miért hazudott. Egzakt választ nem kaptam, de legalább elismerte, hogy igazam van, tényleg vetített, nem volt velem őszinte. Szívesen újrakezdené, de egyértelműen megmondtam, hogy erről szó sem lehet. Most ún. "barátok" vagyunk, de igazából ez nem barátság. Max. haverság. Néha megkérdezi, hogy vagyok, a válaszomra viszont sokszor egyáltalán nem reagál. Én nem kezdeményezek nála beszélgetést. Abban reménykedem, hogy egyszer csak megunja ezt, illetve hogy előbb-utóbb csak megtalálja azt a lányt/asszonyt, aki majd leköti a felesleges energiáit, és engem elfelejt. 

Alapvetően nem vagyok egy türelmes alkat. Viszont az élet úgy tűnik, rá akar venni a türelem gyakorlására. Az utóbbi két évben semmi más nem történik, mint hogy várok. Várok egy döntésre, egy papírra, egy újabb döntésre, a hónap végére, a következő hónap végére, a nyári szünet kezdetére, a nyári szünet végére, stb. Várok, várok és várok türelemmel. Néha persze kiborulok egy kicsit, hogy már megint nem történt semmi előrehaladás, egy helyben toporgunk már régóta, de nagyon sokat fejlődtem türelem szempontjából. Nagyon bízom benne, hogy végül megkapom érte a jutalmat, és bekövetkezik, amire már olyan régóta várok. 

Azt hiszem, túl sokat gondolkodom, állandóan kattognak a fogaskerekek. Ez sokszor az alvásban is megakadályoz. Jellemzően nem a döntés előtt gondolkodom túl sokat. A döntéseket magabiztosan meg tudom hozni. Utána agyalok azon, hogy milyen hatással lesz ez másokra, és ez okoz számomra problémát. Még akkor is, ha tudom, hogy az életemről hozott döntések esetében a legritkább esetben kell azzal foglalkoznom, hogy mások utána mit fognak gondolni, hogyan fognak érezni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a saját életemről úgy kell döntést hoznom, hogy az nekem a legjobb legyen. Ha másoknak is jó, az járulékos haszon. Természetesen nem akarok ártani senkinek, tudatosan nem is teszek ilyet, de időnként elkerülhetetlen, hogy a számomra jó döntés mások számára nem jár haszonnal. Le kell szoknom arról, hogy ezen agyalok. Az én döntésem, az én életem. 

Windsorban sétáltam, amikor kaptam egy üzenetet az egyik társkereső appon egy katonától. Külsőre megtestesítette az ideálomat (ha van ilyen egyáltalán): kicsit mackós, de izmos testalkat, tarkopasz fej, kedves mosoly. Aznap csak üzenetekkel kommunikáltunk, próbáltunk kicsit ismerkedni. Másnap reggel azonban elhívott kávézni a központba. Amikor megérkezett, azzal indított, hogy megölelhet-e, és beszélgetésünk alatt végig mosolygott. Az a mosoly teljesen levett a lábamról. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, annyira természetes volt, hogy ülünk egymással szemben és beszélgetünk. Aztán eljött a búcsú ideje, neki dolgozni kellett menni, én meg mentem be a városba. Elkísért a vasútállomásra és egy szájrapuszival búcsúzott el.

Én meg küldtem egy üzenetet a barátnőmnek, hogy nekem ez a pasi kell. Ő annyit írt vissza, hogy ha nekem van „rendelve”, akkor meg fogjuk oldani az együttlétet. Ami persze úgy, hogy 2000 km-re laktunk egymástól, nagyjából a lehetetlen kategóriának tűnt, de akkor ez nem zavart különösebben.

Másnap elmentünk együtt kirándulni egy tóhoz. Kávéztunk, sétáltunk kézen fogva, beszélgettünk sokat, üldögéltünk a fűben és néztük az embereket meg a kutyákat, megebédeltünk, és arról beszélgettünk, hogy milyen lesz együtt gyereket nevelni. Így utólag belegondolva azért elég naiv elképzelés volt részemről, hogy egy pár évvel fiatalabb, ismeretlen hátterű emberrel ilyesmikről beszélgetek, de akkor minden annyira magától jött. Csodálatos napot töltöttünk együtt, és az emléke ugyan halványult, de azt még most is el kell ismernem, hogy életem egyik legjobb napja volt.

Harmadik nap, harmadik randi – a lakásán kötöttünk ki és szeretkeztünk. Nem volt okom panaszra J.

Csak az szomorított el, hogy tudtam, jó ideig nem fogunk újra találkozni, és ekkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mikor lesz legközelebb.

Első alkalommal egy kávézóban találkoztunk. Helyes volt, aranyos, okos, ezért semmi akadálya nem volt, hogy újra találkozzunk. Körbesétáltunk a Feneketlen tavat, sokat csókolóztunk (a környéken lévő idősebb hölgyek szemrehányó pillantásai által követve). Az a fajta csók volt, amitől majdnem lecsúszik a bugyi :). Elég egyértelmű volt, hogy lesz folytatás is. 

Mindketten egyedül neveltünk 2-2 gyereket, ezért nem volt egyszerű megoldani, ráadásul az ő volt felesége másik országban élt, így nem voltak szabad hétvégéi, mint nekem. A gyerekek nagyjából egyidősek, úgyhogy adta magát a gyerekes programok szervezése. Amíg a fiúk együtt játszottak, addig mi kicsit félrevonultunk és beszélgettünk, csókolóztunk. Arra figyeltünk, hogy ne legyünk a gyerekek szeme előtt :). 

Elég hamar kiderült, hogy nemcsak volt feleség létezik, hanem jelenlegi is, de erről nagyon nem akart beszélni. Totál kiakadt, amikor kérdeztem róla, én meg úgy voltam vele, előbb-utóbb úgyis kiderül, mi a helyzet. Férjhez menni nem akartam, gyereket szülni nem akartam, az meg nem az én bajom, ha csalja az asszonyt. Már akkor is egyértelmű volt, hogy ez nem egy komoly kapcsolat, inkább csak egy nyári kaland, de azért kicsit zavart, hogy nem mondja el. 

Abban az évben is elmentem egyedül nyaralni, ahogy ez már szokásommá vált. A nyaralást a megismerkedésünk előtt foglaltam le. Kérdeztem tőle, velem jön-e, de azt mondta, nem tudja megoldani a gyerekek miatt. Én meg nem erőltettem, szeretek egyedül megismerkedni új városokkal. Így tehát elmentem egyedül, de folyamatosan kapcsolatban voltunk. Beszéltünk, képeket küldtem neki, beszámoltam, merre járok. 

Egyszer jött egy érdekes üzenet, megkérdezte, kivel vagyok. Nem igazán értettem a kérdést, hiszen tudta, hogy egyedül mentem, hívtam is, és az is meg volt beszélve, hogy kijön majd elém a reptérre. Mondtam is, hogy egyedül. De ő tudja, hogy nem. És visszaküldte az egyik képet, amit én küldtem neki, azzal, hogy ő azon lát valakit mögöttem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A kép ugyanis egy múzeumhajón készült, ahol egy üvegfal mögött lefotóztam egy autót. Az üvegfal visszatükröződött, így én is látszottam a képen, és persze más emberek is a közelemben, akiket persze nem ismertem. Mondtam is neki, hogy egy múzeumban vagyok, ahol előttem és utánam is jönnek emberek, ez a lényege a dolognak. De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy aki mögöttem látszik a tükröződésben, az hozzám tartozik. Én azt sem láttam, hogy férfi vagy nő van mögöttem a képen, nem tudom, ezt honnan szedte. De ahogy már korábban is írtam, nagyon nehezen viselem a féltékenységet, főleg az ok nélkülit, ezért rövid úton kiadtam az útját. Megmondtam neki, hogy ha ő ilyen féltékeny és ennyire nem bízik bennem, ráadásul neki vannak titkai, meg felesége, akkor nekünk semmi dolgunk egymással. Eszébe se jusson várni a reptéren, és felejtsen el örökre. 

Hál istennek ez nagyjából meg is történt, nem keresett többet, nem nyomult. Néhány héttel később egyszer jelentkezett, és elmondta, hogy rájött, igazam van, ő betegesen féltékeny, és el is ment szakemberhez, hogy találják meg a megoldást erre. Én örültem ennek a lépésének, és annyit mondtam, remélem, megtalálja a boldogságot. 

Azóta nem hallottam felőle. 

(Ő nevezte így saját magát. Rögtön gondolnom kellett volna arra, hogy aki így hívja saját magát, azzal nem lehet normális kapcsolatot kiépíteni. Most már tudom.)

A fél délelőttöt ott töltöttem a telephelyen, mert késve jöttek beszerelni az internetet. Aztán csak megérkeztek és megcsináltak mindent. Délután és másnap P.A. megpróbálta beüzemelni, de a wifi nem csatlakozott. Mondtam neki, ott van a jelszó a router alján. Valamiért nem sikerült beírnia helyesen. Készített róla egy elég homályos képet, hogy szerintem milyen betűk/számok vannak odaírva, én megpróbáltam értelmezni, de a homályosság miatt nem sikerült. Ekkor már nagyon dühös volt, és ezt a dühöt rám vetítette, pedig én aztán tényleg nem tehettem semmit 30 km távolságból. Csúnyán összevesztünk, és aztán másnap mondtam is neki, hogy engem felejtsen el, én többet ezt nem vagyok hajlandó elviselni.

Hétfőn elindultam Ljubljanába, a határig én vezettem. Hallottam, hogy jönnek üzenetek, de vezetés közben nem foglalkoztam vele. Utána meg a határ túloldalán nem volt internetem (akkor még nem volt az EU-ban egységes tarifa). A szállodában a Facebookon bejelentkeztem, de amikor megkaptam az üzeneteit, és azt írta, hogy mondjam meg hol vagyok, mert utánam jön, akkor gyorsan le is vettem, nehogy megtaláljon. Én komolyan gondoltam, hogy nem akarom folytatni vele.

Ő tovább dühöngött, de aztán egy idő után abbahagyta az üzenetek küldözgetését. Én pedig arra koncentráltam, hogy megnyugodjak, múljon el az addigra már nagyjából állandósult gyomorgörcsöm, és próbáljam kiélvezni, hogy egy szép városban vagyok. Nappal munka volt, délután jártuk a várost. Igaz, hogy novemberben már korán sötétedik, de azért így is volt mit megnézni.

Közben menstruáltam is, ami önmagában nem egy nagy dolog, viszont egyik éjjel arra ébredtem, hogy ömlik belőlem a vér. Ezt is az állandó idegeskedésnek és gyomorgörcsnek tudtam be, és örültem, hogy végre döntöttem és szakítottam, mert ez a kapcsolat nagyon rövid időn belül teljesen tönkretett volna.

A hét közepén kaptam egy hívást egy közös ismerőstől, de nem vettem fel. Neten küldtem neki egy üzenetet, hogy ha bármit mondani akar, írjon, mert külföldön vagyok. Azt írta, hogy P.A. bajban van, Németországban letartóztatták. Mondtam, hogy nem érdekel, én szombaton szakítottam vele, ha hazamegyek, majd átadok minden iratot és a kulcsokat is, és felejtsenek el örökre.

Pénteken hazamentem, és azt hittem, csak annyi dolgom lesz, hogy átadom az iratokat ennek a közös ismerősnek. De szombaton jött egy üzenet a Facebookon egy másik nőtől, hogy beszélni szeretne velem. Elkezdtünk beszélgetni, elmondta, hogy P.A.-t azért tartóztatták le, mert embercsempészettel gyanúsítják, Magyarországról Németországba afgánokat vitt. Ő kint él Németországban és próbál neki segíteni, és kérdezte, mi van az üzlettel. Megnyugtattam, hogy minden iratot és kulcsot átadok a másik ismerősnek, emiatt ne aggódjon. Akkor volt egy elejtett megjegyzése, miszerint tudja, hogy mi barátok vagyunk. Én hirtelen nem tudtam ezt mire vélni, és visszakérdeztem, hogy barátok? És ekkor derült ki, hogy ő nem „egy barát”, hanem „a barátnő”, pont úgy, ahogy én is azt hittem magamról még egy héttel korábban. Na ekkor már érdekesen folytatódott a beszélgetés, kiderült, hogy hónapok óta párhuzamosan csapja nekünk a szelet, és ekkor megvilágosodtam nagyon sok mindenről. Az elgépelésekről, az időnkénti indokolatlan dühkitörésről (amikor majdnem lebuktattam, mert meg akartam látogatni), az eltűnéseiről (amikor én az egyik szobában voltam, ő meg a másikban Skype-olt éppen). Minden tiszta lett hirtelen. Azt hiszem, a másik barátnő még jobban megdöbbent, mint én. Azt mondta nekem, hogy most még segít neki ügyvédet keríteni, de ha kiengedik, elhajtja. Hát ez nem történt meg, mint évekkel később megtudtam, közös gyerekük is van már. Pedig állítólag még agresszív is volt és veréssel fenyegetőzött, én meg el is tudtam hinni róla, hogy képes megverni egy nőt. De ez már nem az én gondom, ha ez a nő visszafogadta annak ellenére, amit tett vele, meg is érdemli a sorsát.

A következő néhány hétben én nagyon lassan nyugodtam le. Tudtam, hogy börtönben van, ennek ellenére minden egyes pittyegésnél belém állt a frász, hogy ő keres. Sokáig tartott elhinni, hogy ő nem lehet az.

Karácsonykor küldött egy ordenáré stílusú e-mailt, amiben tájékoztatott róla, hogy kiengedték a börtönből és mennyire gyűlöl engem és milyen szemét voltam vele. Komolyan megijedtem, és nem tudtam aludni utána éjjel. Féltem, hogy tesz valamit ellenem. Hiszen tudta, hol lakom, ha igazán dühös volt (bár én valójában nem követtem el ellene semmit), akkor bosszút állhatott volna. Az e-mailre természetesen nem válaszoltam.

Másnap újra írt, de akkor teljesen normális hangnemben, üzleti kérdésekkel. Azzal még tartoztam, hogy minden közös üzleti ügyünket lezárjunk, ezért erre válaszoltam, de azt is mondtam, hogy többet nem akarok róla tudni.

Hónapokig csend volt. Viszont egyszer kaptam egy sms-t egy behajtó cégtől, hogy tartozásom van és keressem meg őket. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, mivel semmilyen tartozásom nem volt. Felhívtam őket, és kiderült, hogy az internetszolgáltatótól kapták meg az én telefonszámomat, mivel én voltam ott a beszerelésnél, a másikon meg nem tudták P.A.-t elérni. Mondtam, hogy semmi közöm nincs a dologhoz, és törölték is a telefonszámomat az ügy aktáiból. Egy-két hét múlva megismétlődött ugyanez egy másik behajtó céggel is. Csak a jóisten tudja, mennyi tartozást halmozott fel néhány hónap alatt. Később láttam a cégjegyzékben, hogy kényszertörlést rendeltek el a cége ellen. Én pedig áldottam az eszemet, hogy soha sehol nem adtam meg a nevemet, nem engedtem, hogy kapcsolattartónak megjelöljön bárhol is.

Egy-két évig néhány havonta megjelent, küldött üzenetet, én meg elhajtottam és minden telefonszámát letiltottam (mert persze mindig másikról küldött, hiszen a korábbiakról nem tudott). Aztán ritkultak az üzenetek, de néhány hónapja még mindig jött tőle egy, ráadásul nem is jöttem rá, hogy ő az, annyira más volt a profilképen, mint korábban. Mivel nem jöttem rá, ezért visszaírtam, kérdeztem, ki ő, majd mikor megírta, és kérdezte, mi újság van velem, annyit válaszoltam, hogy jól vagyok, és azonnal tiltottam azt a számot is. Nem tudom, mit akarhatott tőlem, tudomásom szerint párkapcsolatban él (még mindig azzal a nővel), és gyereket nevel. De már ez is több információ róla, mint amit tudni akarok. A Facebookon mindkettőjük tiltó listán van, így véletlenül sem kerülnek a szemem elé, ezzel is védem magamat.

Nem is tudom, van-e értelme fenntartani ezt a blogot így, hogy hetekig eszembe sem jut posztolni. Ez persze egy jó jel, mert azt mutatja, hogy nincs semmi olyan bánatom, amit meg szeretnék osztani másokkal, az örömöket meg valamiért nem akarom :). Nyilván nem fogom megszüntetni ezt a felületet, mert bármikor rámtörhet a grafománia, de mostanában nem tudok mit írni. Jól érzem magam, minden területén az életnek. Az egyetlen hiányérzet a párom, aki nincs mellettem, és még néhány hétig nem is lesz. De napi kapcsolatban vagyunk, és ez most nagyon jó. A többi meg majd alakul. 

Alig több mint két hete ismerem, de úgy érzem, már ezer éve. Igazából már az elején úgy éreztem. És azóta az érzés erősödött. Két hét alatt eljutottam odáig, hogy teljesen megváltozott a véleményem a házasságról és a gyerekvállalásról. Igen, szülni akarok neki gyereket. És igen, akár újra férjhez is mennék HOZZÁ. Az éjjel azt álmodtam, az ő kislányát várom. És ettől boldog voltam. Teljesen hihetetlen ez az egész történet.Tudom, hogy őszinte. Nem tudom, honnan tudom, de tudom. És érzem, hogy semmi szükség játszmázásra, nyugodtan elmondhatom, mit érzek, mert ő is ugyanazt érzi. Hiányzik, de teljesen nyugodt vagyok, mert tudom, hogy ő már hozzám tartozik, és hamarosan jönni fog és együtt leszünk. Ez tényleg velem történik?

Kb. 1800 km-re otthonról. Egyedül. Olyan helyen, ahol én egyedül is remekül tudom érezni magam, mert imádom ezt a várost. De arra nem számítottam, hogy itt találom meg azt a férfit, akiről az elkövetkező hetekben álmodozni fogok. Vagy nem. Még nem tudom.

Az már az első randin (ami tegnapelőtt volt) kiderült, hogy nagyon bejön minden szempontból. És az érzés kölcsönös. Aztán tegnap meg ma ez az érzés még erősebb lett. Legalábbis akkor, amikor vele voltam. De aztán amikor elbúcsúzunk, jönnek a kétségek. Tényleg ezt érzi? Tényleg el tudja képzelni velem az életet? És átköltözne egy másik országba miattam? Őszinte velem? Nem csak játszik, tudva, hogy holnap úgyis hazamegyek? 

Jajj, nagyon utálom ezt a hullámvasutat. És félek, hogy emiatt hülyeséget fogok csinálni.