A lány dühös volt. Saját magára és a fiúra is. A fiúra azért, amiért újra felbukkant és erőltette a találkozást. Magára azért, mert belement. Pedig tudta, hogy a múltat le kell zárni, nem újra és újra kinyitni. 

A fiú úgy viselkedett, mintha ez lenne a természetes, hogy ők együtt vannak, rendet raknak, ebédet főznek együtt. A lány dühöngött magában, de nem tudott kikerülni a fiú hatása alól, és lassan a racionális énje háttérbe szorult, és előre engedte a lelkét. A lelkét, ami pont erre a kényeztetésre, törődésre vágyott, amit a fiútól kapott. Egy idő után felszabadultnak érezte magát, és át tudta magát adni az érzéseknek. És akkor már nem dühöngött, hanem odabújt a fiúhoz, és érezni akarta a törődést, a simogatást. 

A nap végén megállapította, hogy jó döntés volt találkozni, ennyire jó napja már nagyon régen nem volt. 

A kedvesem épp külföldön van, de nincs időm azon gondolkodni, mikor jön vissza, annyi a dolgom. A munkahelyen nagyon beindultunk, időnként azt sem tudom, hol áll a fejem. De ez jó, sokkal jobb, mint egész nap unatkozni. Igazából jól érzem magam a bőrömben a jelen helyzetben. Persze még sokkal jobb lenne időnként együtt aludni vele, érezni, ahogy átölel, de erre még várnom kell. Most türelmes és nyugodt vagyok, amin magam is meglepődöm időnként.