Itt van ez a férfi, aki szerelmes belém, és gyereket szeretne velem meg együtt élni. Én meg nem szeretnék gyereket és együtt élni sem szeretnék. De ő annyira szeret, és annyira szeret velem lenni, hogy még ezt is elfogadja, és alkalmazkodik hozzám. Amikor én azt mondom, hogy ráérek és találkozzunk, akkor jön vagy én megyek és egész hétvégén a kívánságaimat lesi. Megmondom őszintén, sajnálom kicsit, hogy ilyen érzései vannak velem kapcsolatban, mert én nem szeretem úgy, mint ő engem. Persze, vonzódom hozzá, meg szeretek vele lenni, és nagyon értékelem, ahogy ő hozzám közeledik, de képtelen vagyok jövőt tervezni vele. Igazából minden találkozásunk után azt hiszem, hogy ez volt az utolsó, aztán persze másképp alakul, mert nincs okom "szakítani" vele, rábízom az életre (sorsra), hogy mi lesz velünk, és valahogy mindig jön egy következő hétvége, amit együtt töltünk. Ő egy jó ember, és jó vele lenni, de hosszú távon nem működne a dolog. Óriási a kulturális különbség, teljesen máshogy éljük az életünket, és benne vagyunk már annyira a korban, hogy ezen nagy mértékben ne tudjunk változtatni. Az az igazság, hogy egyáltalán nem tudnám elképzelni róla, hogy felelős apa tudna lenni. Az ő élete a barátok, a buli, mellesleg egy kis pénzkeresés. Az én életem meg a gyerekek és a munka körül forog. Én nem tudnék úgy élni, ahogy ő (minden nap "going out"), ő meg valószínűleg nem tudna hozzászokni ehhez a rendszeres élethez, amit én élek. Nem tudom, meddig fog ez tartani, most jó így. Naponta kommunikálunk, legalább reggel-este egy-egy mondatot, időnként találkozunk. A jövőt meg majd meglátjuk.