Alig több mint két hete ismerem, de úgy érzem, már ezer éve. Igazából már az elején úgy éreztem. És azóta az érzés erősödött. Két hét alatt eljutottam odáig, hogy teljesen megváltozott a véleményem a házasságról és a gyerekvállalásról. Igen, szülni akarok neki gyereket. És igen, akár újra férjhez is mennék HOZZÁ. Az éjjel azt álmodtam, az ő kislányát várom. És ettől boldog voltam. Teljesen hihetetlen ez az egész történet.Tudom, hogy őszinte. Nem tudom, honnan tudom, de tudom. És érzem, hogy semmi szükség játszmázásra, nyugodtan elmondhatom, mit érzek, mert ő is ugyanazt érzi. Hiányzik, de teljesen nyugodt vagyok, mert tudom, hogy ő már hozzám tartozik, és hamarosan jönni fog és együtt leszünk. Ez tényleg velem történik?

Kb. 1800 km-re otthonról. Egyedül. Olyan helyen, ahol én egyedül is remekül tudom érezni magam, mert imádom ezt a várost. De arra nem számítottam, hogy itt találom meg azt a férfit, akiről az elkövetkező hetekben álmodozni fogok. Vagy nem. Még nem tudom.

Az már az első randin (ami tegnapelőtt volt) kiderült, hogy nagyon bejön minden szempontból. És az érzés kölcsönös. Aztán tegnap meg ma ez az érzés még erősebb lett. Legalábbis akkor, amikor vele voltam. De aztán amikor elbúcsúzunk, jönnek a kétségek. Tényleg ezt érzi? Tényleg el tudja képzelni velem az életet? És átköltözne egy másik országba miattam? Őszinte velem? Nem csak játszik, tudva, hogy holnap úgyis hazamegyek? 

Jajj, nagyon utálom ezt a hullámvasutat. És félek, hogy emiatt hülyeséget fogok csinálni.