K. pontosan tudta (érezte), mikor kell újra felbukkannia, és nem eltűnnie. A legjobbkor jött és a legjobbat tette, amit tehetett: boldoggá tett. Kaptam tőle újra egy napot, amikor nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi lesz másnap, csak élvezni az életet. Maximálisan. Vele valahogy minden olyan természetes. Nincs görcsölés, nincs agyalás, csak történnek a dolgok. Megegyeztünk, hogy nem várunk két évet a következő alkalomra :). Jó vele lenni, és most többre nincs is szükségem, mint amit ő nyújtani tud. 

Magamhoz képest is elég sokáig vártam, hogy egy kicsit változni fog a hozzáállása a kommunikációhoz. Nem változott. Nem érti, mi a baj azzal, hogy hetekig nem tudok róla gyakorlatilag semmit, amikor külföldön van. Pedig olyan sokszor elmondtam, hogy nem várok el túl sokat, de azt azért szeretném tudni, hogy épp a világ melyik részén tartózkodik. 

Legutóbbi példa: pénteken ír, hogy hiányzom, hétvégén szeretne találkozni. Mondtam, hogy bármikor jöhet, de én nem tudok menni. Válasz: meglátom mit tehetek. Ez után a következő hét szerdán én írtam rá: látom, nagyon hiányzom. Válasz: bocs, épp Olaszországban vagyok. 

És szerinte ez így teljesen normális. Szerintem meg nem. Megpróbáltam vele megértetni, mi ezzel a gond, de úgy tűnik, nem sikerült. Vagy ha igen, akkor nem tudja azt vállalni, hogy kommunikáljon velem időnként. Így aztán a hétvégi randi után egy napig megint nem kaptam semmilyen üzenetet, telefont, majd egy rövidet: legyen itt vége. Hát jó, akkor legyen. Ha ez neked nem megy, én nem erőltetem. Én is nyugodtabb vagyok, ha nem azon agyalok állandóan, hogy most már megint miért nem ír? Történt vele valami vagy csak a szokásos eltűnés? Arra azért kíváncsi leszek, meddig tartja magát ahhoz, hogy vége, tartok tőle, hogy nem elég sokáig. Én mindenesetre következetes leszek ehhez a döntéshez, mert tudom, hogy ha belemegyek még egy randiba, akkor megint nem fogok tudni ellenállni neki, és akkor magamat bántom. Újra és újra. Így aztán inkább nem fogok belemenni semmibe. Ha egyszer kimondtuk, legyen úgy. Ne kövessük el azt a hibát, amit már kétszer is, hogy újrakezdtük. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Márpedig úgy tűnik, ez a kapcsolat sehogy sem működik, bármennyire próbálunk úgy tenni.

Időközben jogerősen elváltam, úgyhogy most abszolút szabad vagyok. És ez egy jó érzés :). 

A lány dühös volt. Saját magára és a fiúra is. A fiúra azért, amiért újra felbukkant és erőltette a találkozást. Magára azért, mert belement. Pedig tudta, hogy a múltat le kell zárni, nem újra és újra kinyitni. 

A fiú úgy viselkedett, mintha ez lenne a természetes, hogy ők együtt vannak, rendet raknak, ebédet főznek együtt. A lány dühöngött magában, de nem tudott kikerülni a fiú hatása alól, és lassan a racionális énje háttérbe szorult, és előre engedte a lelkét. A lelkét, ami pont erre a kényeztetésre, törődésre vágyott, amit a fiútól kapott. Egy idő után felszabadultnak érezte magát, és át tudta magát adni az érzéseknek. És akkor már nem dühöngött, hanem odabújt a fiúhoz, és érezni akarta a törődést, a simogatást. 

A nap végén megállapította, hogy jó döntés volt találkozni, ennyire jó napja már nagyon régen nem volt. 

Az elmúlt hónapokban rá kellett jönnöm, hogy a kedvesem nem igazán szeret írásban kommunikálni. Igaz, hogy folyamatosan üzenetekkel tartjuk a kapcsolatot, mivel ez a legegyszerűbb, különösen, ha épp külföldön van, de ezen a módon nem annyira megy neki a dolog. Talán nem is szeret írni. 

Volt ebből komoly problémánk is, amit aztán meg tudtunk beszélni. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet a gond, de csak az jön ki, hogy írásban nem megy. Most hétvégén majdnem vége lett ennek a kapcsolatnak egy félreértés miatt, ami írásban történt. Aztán amikor személyesen meg tudtuk beszélni, minden rendben volt. De ennek az volt az ára, hogy egy napot szenvedve töltöttem, ahelyett, hogy vele lettem volna és élveztem volna a társaságát. Mondtam is neki, hogy legközelebb inkább kérdezze meg, mit érzek, ha nem világos számára, de ne döntsön helyettem ebben. Tönkretette a hétvégét, mert azt hitte, hogy én úgy érzek .... pedig én nem. Jó lenne, ha végre megértené, hogy nekem ez úgy jó, ahogy van. Persze, szeretnék többet vele lenni, de el tudom fogadni a jelen helyzetet, ha ő is elfogadja. 

Nem volt könnyű az elmúlt néhány hét. Az ünnepeket egyedül töltöttem, a kedvesem külföldön volt. Ami megnehezítette a dolgot, hogy úgy tűnt, nem akar velem beszélni. Nem értettem, mi történt, nem tettem semmi rosszat. Hosszú időbe telt, mire megértettem, mi volt az oka a csendnek. 

Az ünnepek után hazajött, és még aznap találkoztunk. A "csendről" nem nagyon beszélünk, de nem is érzem szükségét. Azt tisztáztuk, hogy most már értem, mi történt, ő pedig elfogadta a véleményemet, miszerint ez nem férfias viselkedés. 

Azóta nagyon nyugodt vagyok. Örülök, ha találkozunk. Ha nem tud jönni, küld üzenetet. Ez most nagyon jó így. Pont az a fajta kapcsolat, amire nekem szükségem van ebben a pillanatban. 

A személyes találkozás összejött, ő újra akarta kezdeni, én nemet mondtam. De nem magyaráztam meg, miért nem akarom, csak hárítottam. Aztán volt két napom gondolkodni, és rájöttem, hogy el kell mondanom neki, mi a probléma. Kértem egy újabb randit, ahol megkértem, hallgasson végig, és ne vegye bántásnak, amit mondok, mert azt szeretném, hogy boldog legyen valakivel. Ő figyelmesen végighallgatott, majd azt kérte, próbáljuk meg még egyszer, oda fog figyelni. 

Három nap múlva találkoztunk, bár először lemondta az előre megbeszélt randit munka miatt, végül mégis eljött, ezzel is meg akarta mutatni, mennyire fontos ez neki. És igen, nagyon figyelt arra, amit mondtam neki, maximálisan betartotta, amit kértem, illetve inkább jeleztem. Nagyon jó volt vele lenni. Jó volt ülni a kanapén és beszélgetni az életéről, a terveiről. 

Azóta együtt vagyunk. Kizárólagosan ő van nekem. Azóta lépten-nyomon előbukkannak férfiak a múltból, de mindegyiket elhajtom. Van, akinek megmondom, mi a helyzet, van, akit egyszerűen csak lekoptatok. Jó néhányukat le is tiltottam a különböző kommunikációs csatornákon. És mindez egyáltalán nem okoz gondot. Jól érzem magam a bőrömben, jó tudni, hogy ő van nekem. Időközben néhány napra el kellett utaznia, de holnap hazajön, és a karácsony előtti időszakban már több időt tölthetünk együtt, az ünnepek alatt pedig még többet. Jó lesz újra átölelni :). 

Az a fekete pasi, aki fehérnek adta ki magát és a pénzemre hajtott, április óta rendszeresen írogat. Nem nagyon reagálok az üzeneteire, ezért aztán állandóan azt kérdezi, mit követett el ellenem, hogy így bánok vele. Én meg csak nézek, hogy ezt most tényleg komolyan kérdezi? Egy ideig még türelmes voltam és megpróbáltam megmagyarázni neki, de ez a türelem már elfogyott. A napokban az egyik alkalmazásban letiltottam a számát. Erre tegnap a másikon jelentkezett a szokásos kérdésével. Írtam neki, hogy hagyjon békén, azt is el akarom felejteni, hogy ismerem. Ne okozzon nekem problémákat. Kérdezi, mivel okoz ő problémát? Mondtam, hogy barátom van, ne kavarjon be. Erre ő: de én akarok lenni a barátod. Ezt már elszúrtad. De a barátod biztos nem szeret én meg szeretlek. Hát engem tuti nem. Azt mondja, majd meglátogat. De én nem fogok veled találkozni. Megtalállak, tudom, hol dolgozol. Ez kizárt, honnan tudnád? És akkor itt végleg meguntam, közöltem vele, hogy most blokkolom a számát, és meg is tettem. Elegem van belőle. Még azt kérdezi, mit követett el ellenem. Áááá semmit, csak hetekig hazudott és játszott velem. És pénzt akart kicsalni. Szerintem ez a viselkedés simán megérdemli, hogy úgy bánjak vele, ahogy. Még túl kedves és türelmes is voltam. Minden "selejtet" ki kell takarítanom az életemből. Végre elindultam valami jó felé, tartani kéne most már ezt az irányt. 

Persze van, amelyiket egyáltalán nem kell komolyan venni, mivel viccből hangzott el, de azért időnként emlegetem, mert elég vicces volt, és utóbb kiderült, a "kérő" nem messze lakik :). 

Van olyan is, ami teljesen komolyan hangzott el, Viszont az illető (aki egyébként nekem is nagyon szimpatikus, és elgondolkodtam rajta, hogy működhetne-e ez a kapcsolat) nagyon reálisan látja a helyzetünket, és tudja, hogy igazából nem működhet. Több oka is van, amiért nem, ezek egyike a távolság, de ez talán a legkisebb gond. A rajongása persze jól esik, és ha nem lenne a távolság, azt hiszem, minden követ megmozgatnék azért, hogy megpróbálhassuk együtt. Így csak hagyom az eseményeket megtörténni, és igyekszem nem beleszeretni. Nem akarom most bonyolítani az életemet, leginkább pihenésre vágyom, és sok-sok egyedüllétre. Ezt ő is tudja, és tiszteletben tartja az igényeimet. Én pedig maximálisan értékelem a hozzáállását. Úgyhogy ez a kapcsolat most szépen fejlődik, és úgy érzem, a világ legjobb barátságává alakulhat (ha már a szerelem nem reális elvárás, hozzuk ki belőle a legjobbat). 

Tegnap jött egy üzenet a Facebookon egy nőtől... Mintha egyszer már átéltem volna hasonlót, annyi különbséggel, hogy korábban értettem, mit akar a nő, most meg nem, mivel nem beszélek németül. De aztán fordító segítségével kibogoztam, hogy állítása szerint együtt van azzal a pasival, akivel nemrég még én is. Igaz, ő nem tudta, hogy van-e köztünk valami, én meg őszintén tudtam mondani, hogy az illető nem a barátom és nem is akarom, hogy az legyen. Mindenesetre elég érdekes beszélgetés volt. Aztán csak kíváncsiságból rákérdeztem a pasinál is, aki először azt mondta, hogy a barátnője, de problémáik vannak, aztán meg azt mondta, hogy október óta nincsenek együtt. Hát nem tudom, mi a helyzet, igazából nem is érdekel, csak utálom ezt az érzést, amikor rájövök, hogy már megint hazudott (vagy legalábbis vetített) valaki. És megint az az érzésem, a legjobbkor szálltam ki a dologból. 

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem.