Azt akarja az univerzum (vagy sors, isten vagy akárminek is nevezzük), hogy döntsem el és mondjam el, mit is akarok pontosan, hogy teljesíteni tudja. Nehezet kér, mivel én magam sem tudom pontosan, mit akarok. Jól érzem magam, de meddig tart ez? Mikor kezd majd el hiányozni egy kapcsolat? Egy igazi kapcsolat? Egyelőre fogalmam sincs. Azt hiszem, nem mondok még semmit az univerzumban abban reménykedve, hogy később is felteszi majd ezt a kérdést :). 

Sajnos időnként előtörnek emlékek a múltból, olyanok, amelyeket szívem szerint kitörölnék teljes mértékben, de tudom, hogy nem lehet. Persze nem jó emlékekről van szó, és ha jobban belegondolok, azért nem jók, mert hagytam, hogy megtörténjenek. Ki kell mondjam: hülye voltam. Nem akartam meglátni a nyilvánvalót. Ha már a legelején hajlandó vagyok észrevenni, valószínűleg nem történik annyi szarság. Persze, tudom, mindennek oka van, nyilván ezeknek azért kellett megtörténni, hogy tanuljak belőlük. És azt hiszem, ezt el is érték, csak az a baj, hogy ha eszembe jutnak, még mindig fáj. Nagyon. 

Amikor nem jutnak eszembe, akkor nagyon pozitívan tudok gondolkodni, és szerencsére az időm nagy részében ez igaz rám. Mind pl. ma is, amikor eszembe jutott a megoldás a lakás-problémára. Már csak meg kell valósítani. Tudom, hogy működnie kell. Még az idén enyém lesz a lakás. Igen, így, kijelentő módban. Mert így vonzom be a pozitív történéseket :). 

Lehet, hogy nekem van üldözési mániám (bár nem hiszem, inkább tapasztalatból beszélek), de van egy olyan érzésem, hogy valaki (lehet, hogy az ex-kedvesem?) tesztelni akart. 

Kaptam néhány kedves, udvarlós üzenetet egy site-on, amikre kedvesen, időnként évődve válaszoltam. Kedves volt a srác, de túl fiatalnak láttam, és egyébként is úgy láttam, nem olyanfajta kapcsolatot szeretne, amilyet én. Így aztán nem vettem túl komolyan. Amikor megadta az e-mail címét, arra egyáltalán nem reagáltam. Most néhány nappal később eszembe jutott, hogy annyit azért írni kéne neki, hogy bocsi, de nem. De nem találtam meg az üzenetet. Kicsit körülnéztem, és azt láttam, hogy teljesen törölte a profilt. Nagyon furcsa ez így. Remélem, tévedek. 

Valahogy megéreztem, hogy az előre megbeszélt randit le fogja mondani. Oké, nem lemondta, hanem arrébb akarta tenni egy másik időpontra, de tudta, hogy akkor nekem már más programom van, tehát ez gyakorlatilag lemondás. Én meg nem bántam. Tudom, úgy tűnik, nem akarok szembesülni a problémával, és az egyszerűbb utat választom, de már tényleg belefáradtam ebbe a játékba. Úgyhogy miután hazamentem, este szépen megírtam neki a véleményemet, majd letiltottam a különböző üzenetküldő programokon. Telefonon egyelőre nem, így ha nagyon akarna, el tudna érni. Meg e-mailt is tud írni. Most valószínűleg mérgelődik, hogy ez a nő mit tett vele, de szerintem csak az fáj neki, hogy én mondtam ki az utolsó szót. Egy ideig most biztosan békén hagy. Aztán ha továbbra is kellek neki, megoldja a kapcsolat felvételt, de akkor én minden más csatornát is el fogok zárni. Nem akarom, hogy újra felzaklasson. Nehezen tudok kikerülni a hatása alól, de tudom, hogy nem szabad kapcsolatban maradnom vele, mert túl sok szenvedést okoz, és nem tudok épülni abból a kapcsolatból. Arra meg semmi szükségem, hogy elveszítsem a jókedvem, az optimizmusomat, és eszköznek érezzem magam egy pasi kezében. Nem vagyok eszköz. Nő vagyok, akinek igényei vannak. És ha ő nem tudja ezeket kielégíteni, akkor én sem tudom az ő igényeit kielégíteni. Ez ennyire egyszerű. Ha mérgelődik, az ő baja. Korábban kellett volna gondolkodni. Most már késő. 

Nem egészen két hónapig bírta. Mondtam én, hogy nincs még itt vége, így legyen ötösöm a lottón. 

Rájött, hogy hiányzom és szüksége van rám. Engem akar. Ő akar lenni az egyetlen férfi az életemben. 

Mondtam neki, hogy olyan módon, ahogy eddig csináltuk, nekem nem jó. Ha normális kapcsolatot akar, ahhoz úgy kell hozzáállnia, és akkor én is úgy állok hozzá. Találkozni akar. Én most nem tudok, aztán ő nem tud, szóval van még egy bő hetem kitalálni, akarom-e újrakezdeni. Most arra hajlok, hogy nem. Már megpróbáltuk párszor, miért lenne másképp most? Ő már nem tud változni. Talán akar, de még abban sem vagyok biztos. Nekem meg úgy biztosan nem kell. Lehet, hogy jobb, ha meg sem próbáljuk, nem kínozzuk egymást ezzel a csiki-csuki játékkal. Csak nagyon nehéz őt leszerelni. Még jó, hogy van időm gondolkodni. 

És itt most a szörnyetegen van a hangsúly.

Volt már dolgom néhány féltékeny barátnővel, és mindig kiverték nálam a biztosítékot, ugyanis képtelen vagyok felfogni a viselkedésük okát. 

Kezdődik ott, hogy számomra érthetetlen, milyen jogon néz bele bárki egy másik ember telefonjába, levelezésébe, üzeneteibe. Ehhez egyszerűen nincs joga. 

Ha már egyszer belenéz, és ott talál bármit, ami miatt gyanakszik, akkor miért nem a kedves barátját/férjét/pasiját (vagy barátnőjét/feleségét) kérdezi meg, miről is van szó? Miért hív fel (vagy ír üzenetet) egy idegen embert, akiről semmit nem tud, lehet, hogy még azt sem, férfi vagy nő az illető? 

Azt is felfoghatatlan számomra, hogy ezek a nők (általában nők, bár biztos vannak ilyen férfiak is) tényleg nem értik, hogy ezzel a viselkedéssel fogják elüldözni a párjukat? Különösen akkor, ha ok nélkül féltékenykednek? Ha állandóan cirkuszolnak, mert azt hiszik, a párjuk megcsalja őket, tuti hogy az illető előbb-utóbb tényleg meg fogja tenni. Ki a fene akar egy házisárkány mellett élni? Én biztos nem szeretnék.

Szóval volt már egy-két érdekes beszélgetésem féltékeny barátnőkkel*, de még mindig meg tudnak lepni. 

Éjjel 11 órakor csörgött a telefonom (pontosabban rezgett, mivel éjjel le van halkítva, de bekapcsolva kell tartanom, mert a gyerekem épp táborozik). Néztem, ki az, de nem vettem fel, mert éjjel 11-kor nem óhajtottam senkivel beszélni. Főleg nem olyan pasival, akivel hónapok óta egyáltalán nem beszéltem, és aki soha nem szokott felhívni. De kitartóan csörgött. Ez nem rá vall, ezért végül felvettem a telefont. Egy nő szólt bele, hogy megkérdezze, milyen kapcsolatban vagyok azzal az illetővel, akinek a telefonjáról ő hívott engem. 

Mondanom sem kell, leüvöltöttem a fejét, hogy mégis mi a jó istenért kell engem éjjel 11-kor hívni, és letettem a telefont. Bassza meg, kérdezze meg azt az illetőt, ne engem. Talán (hangsúlyozom: talán) megérteném, hogy tudni akarja, ha tele van a telefon az üzeneteimmel, a hívásnapló a számommal. De nincs, soha nem is volt, talán két-három alkalommal beszéltem telefonon ezzel a pasival, de legutóbb is már több hónappal ezelőtt. Könyörgöm, minden női névhez tartozó számot felhív???? Hát nem lehetnek annak a pasinak kolléganői? Unokatestvérei? Vagy csak szomszédai, akiknek el van mentve a száma? Vagy a gyerek tanárai? Neadjisten szülőtársak? Tényleg lehet valaki ennyire idióta, hogy éjjel 11-kor felhív egy tök ismeretlen számot csak azért, mert megtalálta a pasija telefonjában? 

Hülye picsa jól felidegesített, azóta sem tudok elaludni :(. 

*érdekes,hogy akit tényleg megcsaltak, az volt a legnormálisabb, bár ő pont nem azért keresett, mert gyanakodott, mindketten teljesen gyanútlanul voltunk átverve

Nem tudom, mi az oka, de az elmúlt néhány hétben nagyságrendekkel megnőtt a blog látogatottsága. Üdvözlöm az új olvasókat :). Lehet ám kommentelni, ha van mondandótok vagy kérdésetek. 

Ezen a hétvégén gyereknapot (pontosabban gyerekhétvégét) tartunk, mozi, focizás, kosarazás, vidámpark a program. Semmi érdekesről nem tudok beszámolni :). Bár erről a gyerekeimnek más lenne a véleménye, mivel elég ritkán megyünk moziba (én nem különösebben élvezem, a kedvükért szoktam menni), és nagyon tetszett nekik a film, amit láttak. Azt meg különösen élvezik, ha focizok velük, a kosarazás meg új móka, mivel nemrég kaptak kosárlabda-palánkot. Szóval számukra azért érdekes ez a hétvége, ha én nem is érzem különösen izgalmasnak. De kellenek az ilyen hétvégék is, amikor minden róluk szól. 

Az előző posztban felvázolt szabad élethez az is hozzátartozik, hogy időnként oda tudok bújni egy erős férfihoz, aki szívesen kényeztet. Amikor süt a nap, ülünk a hintaágyon, a fejem az ölében, ő cirógatja a hajamat, és nem erőltetünk semmit, csak úgy vagyunk ... na az nagyon jó. Nincsenek elvárások, de ha úgy alakul, szívesen találkozunk. Lehet, hogy csak kéthavonta egyszer. De ez pont elég ahhoz, hogy ne érezzem magam magányosnak, és ne keressek görcsösen valakit, akihez "lehet tartozni". 

Furcsa, hogy az emberek számára ez az élet elképzelhetetlen. Ha viszont rákérdezek, hogy boldogok-e, nem érzik-e időnként magányosnak maguknak a párkapcsolatban, a legtöbbször kiderül, hogy egyáltalán nem boldogok. De mindig van valami indok, amiért együtt maradnak. Általában a gyerekre fogják a dolgot. Olyankor megkérdezem, hogy "a gyereked boldog-e?". Én nem voltam boldog gyerek, és ezt meg is mondtam a szüleimnek. Gyerekkoromban könyörögtem anyukámnak, hogy váljon el. Nem tette. Felnőtt koromban a szemére hánytam, hogy nem volt boldog gyerekkorom, és ne akarja, hogy a saját gyerekeim életét tönkre tegyem. Azóta nem mondogatja, hogy nem kellene elválni. Látja, hogy a gyerekek boldogok, sokat vannak az apjukkal, kiegyensúlyozottak. És én is az vagyok. Nem mellesleg az apjuk is az. Kell ennél több????

Megkérdezték már páran tőlem mostanában, hogy jól érzem-e magam, majd amikor azt felelem, igen, jön a következő kérdés: nem lenne jó tartozni valakihez? Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy most tényleg jó így. Jó, hogy nem tartozom beszámolóval senkinek a napom minden percéről. Felhőtlenül együtt tölthetem az időt a gyerekeimmel, nem kell egy majdnem idegent kerülgetni, aki nem igazán tud mit kezdeni a dologgal. Jó, hogy beülhetek egy kávéra bárkivel, akár nővel, akár férfivel, és senki nem kezd el gyanakodni, féltékenykedni. Az apás napokon akkor jövök haza, amikor akarok, és senki nem kérdezi meg, merre jártam. Szóval akármennyire is jó időnként tartozni valakihez, és jó együtt aludni valakivel, most nekem így jó. Biztosan eljön majd az idő, amikor majd mást akarok, de most ez a teljes szabadság nagyon megfelel nekem. 

Ráadásul az anyagi helyzetem is javult kissé az elmúlt időszakban, és az is nagyon jól esik, hogy ha épp megtetszik egy pár cipő (ami velem nagyon ritkán fordul elő), megvehetem. Ha megtetszik egy pár fülbevaló vagy egy nyaklánc, megvehetem. Ha a gyerekek kérnek valami jópofa dolgot vásárlás közben, megvehetem nekik. Ez persze nem jelenti azt, hogy ész nélkül költöm a pénzt, mert erről szó sincs, de nem kell mindig mindenre nemet mondanom, és nem kell a következő fizetést tűkön ülve várni, mert még hónap végén is van pénz a számlámon. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem hiányzik egy férfi mellőlem, mivel nem vagyok rászorulva arra, hogy legyen mellettem valaki, aki "eltart", vagy legalábbis besegít. 

Tetszik nekem ez az élet :).