Se veled, se nélküled kapcsolatban voltunk, többször szétmentünk, de újra és újra megjelent és randizni akart. Azt hiszem, abban bízott, hogy nem tudok ellenállni a vonzerejének, és ebben volt is némi igazság, nem véletlenül próbáltam mindig nyilvános helyen találkozni vele, hogy véletlenül se essek kísértésbe. 

Egyszer azonban abban állapodtunk meg, hogy elmegyek hozzá egy december eleji szombaton délelőtt. Elég korán érkeztem, mert tudtam, hogy nehezen fogok parkolót találni, úgyhogy még vártam is egy kicsit a kocsiban. Aztán írtam egy sms-t, hogy itt vagyok. Semmi válasz. Felcsengettem, semmi válasz. Újabb üzenet, meg telefon, de semmire nem jött válasz, viszont be volt kapcsolva a telefon, ez biztos. Végül feladtam, és hazamentem. 

Néhány órával később kaptam egy érdekes üzenetet a telefonjáról, ami arról szólt, hogy meghalt. Döbbenten néztem, és nem is akartam elhinni. Visszakérdeztem, hogy mi történt. Azt a választ kaptam, hogy a ferihegyi gyorsforgalmin balesetet szenvedett. Annyira hihetetlen volt ez az egész, hogy elkezdtem utánajárni a dolgoknak. Azokban a napokban egyáltalán nem volt baleset a gyorsforgalmin, ez is a megérzésemet támasztotta alá. Nagyjából két nap alatt egyértelművé vált, hogy él és virul, nincs semmi baja. Örültem, hogy él, de dühös voltam, hogy hazudott, és nem is értettem az okát. 

Egy hónappal később küldtem neki egy boldog új évet üzenetet, mivel le akartam leplezni. A válasz üzenet megint olyan volt, mintha ő halott lenne. Visszaírtam, hogy nem szeretem, ha hülyének néznek. Erre nem válaszolt. 

Néhány hónappal később jelentkezett újra, akkor tudtam megkérdezni, hogy mi volt ennek az egésznek az oka. Azt mondta, rossz napja volt és nem akart találkozni senkivel. És ennek valóban ez a módja? Nem az, hogy írok egy üzenetet: ne haragudj, halasszuk el inkább? Soha nem fogom megérteni, mi visz rá egy embert egy ilyen hazugságra. 

Nem szokott érdekelni a pasi múltja. Ha mesél róla, meghallgatom, de nem kérdezek, és főleg nem féltékenykedek az exekre. Nyilván nem örülök neki, ha egy ex zaklatja a barátomat, de abban nem látok semmi rosszat, ha jó viszonyban vannak. Többször is voltam már exbarátnő esküvőjén, és többen kérdezték, hogy nem zavar, hogy a párom korábbi barátnőjének az esküvőjén vagyunk? Én mindig azt mondtam, hogy ha már esküvő, akkor miért zavarna? Hiszen ez azért elég nagy eséllyel azt jelenti, hogy nem fog az én páromhoz visszavágyni. És soha nem is volt ezzel gond. 

Ami engem érdekel, az a jelen. A velem párhuzamosan jelen lévő kapcsolatok. Erre természetesen rákérdezek. Ha azt mondja, hogy van felesége, nem fog elválni, csak szeretőt keres, akkor én elgondolkodom, megfelel-e nekem ez a felállás, és a döntésemről tájékoztatom. És értékelem az őszinteséget. A hazugságot viszont nem szeretem. Sem azt, ha letagadják, hogy házasok. Sem azt, ha azt mondják, hogy már válófélben vannak, és aztán kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről. Ha hazugságon kapok valakit, akkor annak nincs esélye nálam. 

Sajnos többször is előfordult már, hogy hazugságon kaptam valakit, és nem is kis hazugságon. Volt, aki az életkoráról hazudott, ezt tudom még talán leginkább tolerálni, de nyilván a bizalmam meginog. És persze nem értem, mi szükség van erre? Amikor találkozom valakivel, akkor azt nézem, hogy néz ki és milyen a személyisége, és nem az érdekel, hogy hány éves. Lehet idősebb és fiatalabb is, nem számít. 

Természetesen akadt olyan is, aki azt mondta, hogy válófélben vannak, aztán persze kiderült, hogy esze ágában sincs elválni, sőt, teljesen normális házaséletet is él a feleségével. Akkor rám mi szüksége van? Persze, hogy kiléptem a kapcsolatból. 

És persze volt olyan is, aki azt mondta, egyedülálló, de aztán kiderült, hogy vagy feleség, vagy barátnő mégiscsak van. Na ez az a hazugság, amit a legkevésbé tudok tolerálni. Jobb esetben már az elején kiderül, amikor még nem vonódok be túlságosan érzelmileg. Rosszabb esetben már csak akkor, amikor szerelmes vagyok, és azt gondolom, hogy ez hosszabb távon is működhet. Ilyenkor nagyon nehéz túllépni rajta, és sokáig tarthat kigyógyulni. De erős vagyok és sikerül. 

A legdurvább hazugság egyébként azoktól származik, akik kiadják magukat negyvenes özvegy pasinak, aztán kiderül, hogy huszonéves nyikhaj afrikai csalók, akik csak a pénzemre hajtanak. Na ezeken már csak nevetni tudok, mert mindig rájövök és nem sikerül bepalizniuk, de mindig szörnyülködöm azon, hogy hány ember eshet bele a csapdájukba, ha még mindig működnek ezek a hálózatok? Ha nem lennének pénzes áldozatok, akkor már régen nem próbálkoznak. De sajnos még mindig akadnak szeretetre vágyó magányos nők, akiket be lehet csapni pár szép szóval :(. 

Windsorban sétáltam, amikor kaptam egy üzenetet az egyik társkereső appon egy katonától. Külsőre megtestesítette az ideálomat (ha van ilyen egyáltalán): kicsit mackós, de izmos testalkat, tarkopasz fej, kedves mosoly. Aznap csak üzenetekkel kommunikáltunk, próbáltunk kicsit ismerkedni. Másnap reggel azonban elhívott kávézni a központba. Amikor megérkezett, azzal indított, hogy megölelhet-e, és beszélgetésünk alatt végig mosolygott. Az a mosoly teljesen levett a lábamról. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, annyira természetes volt, hogy ülünk egymással szemben és beszélgetünk. Aztán eljött a búcsú ideje, neki dolgozni kellett menni, én meg mentem be a városba. Elkísért a vasútállomásra és egy szájrapuszival búcsúzott el.

Én meg küldtem egy üzenetet a barátnőmnek, hogy nekem ez a pasi kell. Ő annyit írt vissza, hogy ha nekem van „rendelve”, akkor meg fogjuk oldani az együttlétet. Ami persze úgy, hogy 2000 km-re laktunk egymástól, nagyjából a lehetetlen kategóriának tűnt, de akkor ez nem zavart különösebben.

Másnap elmentünk együtt kirándulni egy tóhoz. Kávéztunk, sétáltunk kézen fogva, beszélgettünk sokat, üldögéltünk a fűben és néztük az embereket meg a kutyákat, megebédeltünk, és arról beszélgettünk, hogy milyen lesz együtt gyereket nevelni. Így utólag belegondolva azért elég naiv elképzelés volt részemről, hogy egy pár évvel fiatalabb, ismeretlen hátterű emberrel ilyesmikről beszélgetek, de akkor minden annyira magától jött. Csodálatos napot töltöttünk együtt, és az emléke ugyan halványult, de azt még most is el kell ismernem, hogy életem egyik legjobb napja volt.

Harmadik nap, harmadik randi – a lakásán kötöttünk ki és szeretkeztünk. Nem volt okom panaszra J.

Csak az szomorított el, hogy tudtam, jó ideig nem fogunk újra találkozni, és ekkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mikor lesz legközelebb.

Első alkalommal egy kávézóban találkoztunk. Helyes volt, aranyos, okos, ezért semmi akadálya nem volt, hogy újra találkozzunk. Körbesétáltunk a Feneketlen tavat, sokat csókolóztunk (a környéken lévő idősebb hölgyek szemrehányó pillantásai által követve). Az a fajta csók volt, amitől majdnem lecsúszik a bugyi :). Elég egyértelmű volt, hogy lesz folytatás is. 

Mindketten egyedül neveltünk 2-2 gyereket, ezért nem volt egyszerű megoldani, ráadásul az ő volt felesége másik országban élt, így nem voltak szabad hétvégéi, mint nekem. A gyerekek nagyjából egyidősek, úgyhogy adta magát a gyerekes programok szervezése. Amíg a fiúk együtt játszottak, addig mi kicsit félrevonultunk és beszélgettünk, csókolóztunk. Arra figyeltünk, hogy ne legyünk a gyerekek szeme előtt :). 

Elég hamar kiderült, hogy nemcsak volt feleség létezik, hanem jelenlegi is, de erről nagyon nem akart beszélni. Totál kiakadt, amikor kérdeztem róla, én meg úgy voltam vele, előbb-utóbb úgyis kiderül, mi a helyzet. Férjhez menni nem akartam, gyereket szülni nem akartam, az meg nem az én bajom, ha csalja az asszonyt. Már akkor is egyértelmű volt, hogy ez nem egy komoly kapcsolat, inkább csak egy nyári kaland, de azért kicsit zavart, hogy nem mondja el. 

Abban az évben is elmentem egyedül nyaralni, ahogy ez már szokásommá vált. A nyaralást a megismerkedésünk előtt foglaltam le. Kérdeztem tőle, velem jön-e, de azt mondta, nem tudja megoldani a gyerekek miatt. Én meg nem erőltettem, szeretek egyedül megismerkedni új városokkal. Így tehát elmentem egyedül, de folyamatosan kapcsolatban voltunk. Beszéltünk, képeket küldtem neki, beszámoltam, merre járok. 

Egyszer jött egy érdekes üzenet, megkérdezte, kivel vagyok. Nem igazán értettem a kérdést, hiszen tudta, hogy egyedül mentem, hívtam is, és az is meg volt beszélve, hogy kijön majd elém a reptérre. Mondtam is, hogy egyedül. De ő tudja, hogy nem. És visszaküldte az egyik képet, amit én küldtem neki, azzal, hogy ő azon lát valakit mögöttem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A kép ugyanis egy múzeumhajón készült, ahol egy üvegfal mögött lefotóztam egy autót. Az üvegfal visszatükröződött, így én is látszottam a képen, és persze más emberek is a közelemben, akiket persze nem ismertem. Mondtam is neki, hogy egy múzeumban vagyok, ahol előttem és utánam is jönnek emberek, ez a lényege a dolognak. De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy aki mögöttem látszik a tükröződésben, az hozzám tartozik. Én azt sem láttam, hogy férfi vagy nő van mögöttem a képen, nem tudom, ezt honnan szedte. De ahogy már korábban is írtam, nagyon nehezen viselem a féltékenységet, főleg az ok nélkülit, ezért rövid úton kiadtam az útját. Megmondtam neki, hogy ha ő ilyen féltékeny és ennyire nem bízik bennem, ráadásul neki vannak titkai, meg felesége, akkor nekünk semmi dolgunk egymással. Eszébe se jusson várni a reptéren, és felejtsen el örökre. 

Hál istennek ez nagyjából meg is történt, nem keresett többet, nem nyomult. Néhány héttel később egyszer jelentkezett, és elmondta, hogy rájött, igazam van, ő betegesen féltékeny, és el is ment szakemberhez, hogy találják meg a megoldást erre. Én örültem ennek a lépésének, és annyit mondtam, remélem, megtalálja a boldogságot. 

Azóta nem hallottam felőle. 

(Ő nevezte így saját magát. Rögtön gondolnom kellett volna arra, hogy aki így hívja saját magát, azzal nem lehet normális kapcsolatot kiépíteni. Most már tudom.)

A fél délelőttöt ott töltöttem a telephelyen, mert késve jöttek beszerelni az internetet. Aztán csak megérkeztek és megcsináltak mindent. Délután és másnap P.A. megpróbálta beüzemelni, de a wifi nem csatlakozott. Mondtam neki, ott van a jelszó a router alján. Valamiért nem sikerült beírnia helyesen. Készített róla egy elég homályos képet, hogy szerintem milyen betűk/számok vannak odaírva, én megpróbáltam értelmezni, de a homályosság miatt nem sikerült. Ekkor már nagyon dühös volt, és ezt a dühöt rám vetítette, pedig én aztán tényleg nem tehettem semmit 30 km távolságból. Csúnyán összevesztünk, és aztán másnap mondtam is neki, hogy engem felejtsen el, én többet ezt nem vagyok hajlandó elviselni.

Hétfőn elindultam Ljubljanába, a határig én vezettem. Hallottam, hogy jönnek üzenetek, de vezetés közben nem foglalkoztam vele. Utána meg a határ túloldalán nem volt internetem (akkor még nem volt az EU-ban egységes tarifa). A szállodában a Facebookon bejelentkeztem, de amikor megkaptam az üzeneteit, és azt írta, hogy mondjam meg hol vagyok, mert utánam jön, akkor gyorsan le is vettem, nehogy megtaláljon. Én komolyan gondoltam, hogy nem akarom folytatni vele.

Ő tovább dühöngött, de aztán egy idő után abbahagyta az üzenetek küldözgetését. Én pedig arra koncentráltam, hogy megnyugodjak, múljon el az addigra már nagyjából állandósult gyomorgörcsöm, és próbáljam kiélvezni, hogy egy szép városban vagyok. Nappal munka volt, délután jártuk a várost. Igaz, hogy novemberben már korán sötétedik, de azért így is volt mit megnézni.

Közben menstruáltam is, ami önmagában nem egy nagy dolog, viszont egyik éjjel arra ébredtem, hogy ömlik belőlem a vér. Ezt is az állandó idegeskedésnek és gyomorgörcsnek tudtam be, és örültem, hogy végre döntöttem és szakítottam, mert ez a kapcsolat nagyon rövid időn belül teljesen tönkretett volna.

A hét közepén kaptam egy hívást egy közös ismerőstől, de nem vettem fel. Neten küldtem neki egy üzenetet, hogy ha bármit mondani akar, írjon, mert külföldön vagyok. Azt írta, hogy P.A. bajban van, Németországban letartóztatták. Mondtam, hogy nem érdekel, én szombaton szakítottam vele, ha hazamegyek, majd átadok minden iratot és a kulcsokat is, és felejtsenek el örökre.

Pénteken hazamentem, és azt hittem, csak annyi dolgom lesz, hogy átadom az iratokat ennek a közös ismerősnek. De szombaton jött egy üzenet a Facebookon egy másik nőtől, hogy beszélni szeretne velem. Elkezdtünk beszélgetni, elmondta, hogy P.A.-t azért tartóztatták le, mert embercsempészettel gyanúsítják, Magyarországról Németországba afgánokat vitt. Ő kint él Németországban és próbál neki segíteni, és kérdezte, mi van az üzlettel. Megnyugtattam, hogy minden iratot és kulcsot átadok a másik ismerősnek, emiatt ne aggódjon. Akkor volt egy elejtett megjegyzése, miszerint tudja, hogy mi barátok vagyunk. Én hirtelen nem tudtam ezt mire vélni, és visszakérdeztem, hogy barátok? És ekkor derült ki, hogy ő nem „egy barát”, hanem „a barátnő”, pont úgy, ahogy én is azt hittem magamról még egy héttel korábban. Na ekkor már érdekesen folytatódott a beszélgetés, kiderült, hogy hónapok óta párhuzamosan csapja nekünk a szelet, és ekkor megvilágosodtam nagyon sok mindenről. Az elgépelésekről, az időnkénti indokolatlan dühkitörésről (amikor majdnem lebuktattam, mert meg akartam látogatni), az eltűnéseiről (amikor én az egyik szobában voltam, ő meg a másikban Skype-olt éppen). Minden tiszta lett hirtelen. Azt hiszem, a másik barátnő még jobban megdöbbent, mint én. Azt mondta nekem, hogy most még segít neki ügyvédet keríteni, de ha kiengedik, elhajtja. Hát ez nem történt meg, mint évekkel később megtudtam, közös gyerekük is van már. Pedig állítólag még agresszív is volt és veréssel fenyegetőzött, én meg el is tudtam hinni róla, hogy képes megverni egy nőt. De ez már nem az én gondom, ha ez a nő visszafogadta annak ellenére, amit tett vele, meg is érdemli a sorsát.

A következő néhány hétben én nagyon lassan nyugodtam le. Tudtam, hogy börtönben van, ennek ellenére minden egyes pittyegésnél belém állt a frász, hogy ő keres. Sokáig tartott elhinni, hogy ő nem lehet az.

Karácsonykor küldött egy ordenáré stílusú e-mailt, amiben tájékoztatott róla, hogy kiengedték a börtönből és mennyire gyűlöl engem és milyen szemét voltam vele. Komolyan megijedtem, és nem tudtam aludni utána éjjel. Féltem, hogy tesz valamit ellenem. Hiszen tudta, hol lakom, ha igazán dühös volt (bár én valójában nem követtem el ellene semmit), akkor bosszút állhatott volna. Az e-mailre természetesen nem válaszoltam.

Másnap újra írt, de akkor teljesen normális hangnemben, üzleti kérdésekkel. Azzal még tartoztam, hogy minden közös üzleti ügyünket lezárjunk, ezért erre válaszoltam, de azt is mondtam, hogy többet nem akarok róla tudni.

Hónapokig csend volt. Viszont egyszer kaptam egy sms-t egy behajtó cégtől, hogy tartozásom van és keressem meg őket. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, mivel semmilyen tartozásom nem volt. Felhívtam őket, és kiderült, hogy az internetszolgáltatótól kapták meg az én telefonszámomat, mivel én voltam ott a beszerelésnél, a másikon meg nem tudták P.A.-t elérni. Mondtam, hogy semmi közöm nincs a dologhoz, és törölték is a telefonszámomat az ügy aktáiból. Egy-két hét múlva megismétlődött ugyanez egy másik behajtó céggel is. Csak a jóisten tudja, mennyi tartozást halmozott fel néhány hónap alatt. Később láttam a cégjegyzékben, hogy kényszertörlést rendeltek el a cége ellen. Én pedig áldottam az eszemet, hogy soha sehol nem adtam meg a nevemet, nem engedtem, hogy kapcsolattartónak megjelöljön bárhol is.

Egy-két évig néhány havonta megjelent, küldött üzenetet, én meg elhajtottam és minden telefonszámát letiltottam (mert persze mindig másikról küldött, hiszen a korábbiakról nem tudott). Aztán ritkultak az üzenetek, de néhány hónapja még mindig jött tőle egy, ráadásul nem is jöttem rá, hogy ő az, annyira más volt a profilképen, mint korábban. Mivel nem jöttem rá, ezért visszaírtam, kérdeztem, ki ő, majd mikor megírta, és kérdezte, mi újság van velem, annyit válaszoltam, hogy jól vagyok, és azonnal tiltottam azt a számot is. Nem tudom, mit akarhatott tőlem, tudomásom szerint párkapcsolatban él (még mindig azzal a nővel), és gyereket nevel. De már ez is több információ róla, mint amit tudni akarok. A Facebookon mindkettőjük tiltó listán van, így véletlenül sem kerülnek a szemem elé, ezzel is védem magamat.

Nem is tudom, van-e értelme fenntartani ezt a blogot így, hogy hetekig eszembe sem jut posztolni. Ez persze egy jó jel, mert azt mutatja, hogy nincs semmi olyan bánatom, amit meg szeretnék osztani másokkal, az örömöket meg valamiért nem akarom :). Nyilván nem fogom megszüntetni ezt a felületet, mert bármikor rámtörhet a grafománia, de mostanában nem tudok mit írni. Jól érzem magam, minden területén az életnek. Az egyetlen hiányérzet a párom, aki nincs mellettem, és még néhány hétig nem is lesz. De napi kapcsolatban vagyunk, és ez most nagyon jó. A többi meg majd alakul. 

Semmi extra nem történik. Napi kapcsolatban vagyunk. Vágyunk a másikra, szeretnénk minél hamarabb újra együtt lenni. És szinte minden nap megbeszéljük, hogy milyen szép lesz a gyerekünk, és együtt fogunk élni, össze fogunk házasodni. Továbbra is hihetetlen a történet, de nagyon jó :). 

Alig több mint két hete ismerem, de úgy érzem, már ezer éve. Igazából már az elején úgy éreztem. És azóta az érzés erősödött. Két hét alatt eljutottam odáig, hogy teljesen megváltozott a véleményem a házasságról és a gyerekvállalásról. Igen, szülni akarok neki gyereket. És igen, akár újra férjhez is mennék HOZZÁ. Az éjjel azt álmodtam, az ő kislányát várom. És ettől boldog voltam. Teljesen hihetetlen ez az egész történet.Tudom, hogy őszinte. Nem tudom, honnan tudom, de tudom. És érzem, hogy semmi szükség játszmázásra, nyugodtan elmondhatom, mit érzek, mert ő is ugyanazt érzi. Hiányzik, de teljesen nyugodt vagyok, mert tudom, hogy ő már hozzám tartozik, és hamarosan jönni fog és együtt leszünk. Ez tényleg velem történik?

Kb. 1800 km-re otthonról. Egyedül. Olyan helyen, ahol én egyedül is remekül tudom érezni magam, mert imádom ezt a várost. De arra nem számítottam, hogy itt találom meg azt a férfit, akiről az elkövetkező hetekben álmodozni fogok. Vagy nem. Még nem tudom.

Az már az első randin (ami tegnapelőtt volt) kiderült, hogy nagyon bejön minden szempontból. És az érzés kölcsönös. Aztán tegnap meg ma ez az érzés még erősebb lett. Legalábbis akkor, amikor vele voltam. De aztán amikor elbúcsúzunk, jönnek a kétségek. Tényleg ezt érzi? Tényleg el tudja képzelni velem az életet? És átköltözne egy másik országba miattam? Őszinte velem? Nem csak játszik, tudva, hogy holnap úgyis hazamegyek? 

Jajj, nagyon utálom ezt a hullámvasutat. És félek, hogy emiatt hülyeséget fogok csinálni. 

Itt van ez a férfi, aki szerelmes belém, és gyereket szeretne velem meg együtt élni. Én meg nem szeretnék gyereket és együtt élni sem szeretnék. De ő annyira szeret, és annyira szeret velem lenni, hogy még ezt is elfogadja, és alkalmazkodik hozzám. Amikor én azt mondom, hogy ráérek és találkozzunk, akkor jön vagy én megyek és egész hétvégén a kívánságaimat lesi. Megmondom őszintén, sajnálom kicsit, hogy ilyen érzései vannak velem kapcsolatban, mert én nem szeretem úgy, mint ő engem. Persze, vonzódom hozzá, meg szeretek vele lenni, és nagyon értékelem, ahogy ő hozzám közeledik, de képtelen vagyok jövőt tervezni vele. Igazából minden találkozásunk után azt hiszem, hogy ez volt az utolsó, aztán persze másképp alakul, mert nincs okom "szakítani" vele, rábízom az életre (sorsra), hogy mi lesz velünk, és valahogy mindig jön egy következő hétvége, amit együtt töltünk. Ő egy jó ember, és jó vele lenni, de hosszú távon nem működne a dolog. Óriási a kulturális különbség, teljesen máshogy éljük az életünket, és benne vagyunk már annyira a korban, hogy ezen nagy mértékben ne tudjunk változtatni. Az az igazság, hogy egyáltalán nem tudnám elképzelni róla, hogy felelős apa tudna lenni. Az ő élete a barátok, a buli, mellesleg egy kis pénzkeresés. Az én életem meg a gyerekek és a munka körül forog. Én nem tudnék úgy élni, ahogy ő (minden nap "going out"), ő meg valószínűleg nem tudna hozzászokni ehhez a rendszeres élethez, amit én élek. Nem tudom, meddig fog ez tartani, most jó így. Naponta kommunikálunk, legalább reggel-este egy-egy mondatot, időnként találkozunk. A jövőt meg majd meglátjuk.