Meg vagyok áldva egy agymosott báttyal. Az utóbbi években nagyon érdekli a politika, de nem gondolkodik. Nem azt nézi, mit mond valaki, hanem hogy ki mondja. És ha x vagy a csapata mondja, akkor biztosan úgy van, viszont ha y vagy csapata, akkor az csak hülyeség lehet. 

Ezzel még nem is lenne olyan nagy baj, mindenki azt gondol, amit akar. Viszont az én kedves testvérem úgy gondolja, hogy neki osztani kell az észt, és sajnos nem túl megnyerő stílusban teszi azt. Nekimegy azoknak, akik nem értenek vele egyet, de nem vitatkozik, nem tényekkel áll elő, hanem sérteget. Nagyon idegesítő, és zavaró. Olyanoknak is nekimegy, akiket legalább a helyzetük miatt valamennyire tisztelnie kellene. Múltkor pl. egy volt tanárunknak ment neki, pontosan az ő már halott szüleit kezdte el szapulni elfogadhatatlan stílusban. Nagyon rossz érzés volt ezt olvasni. A végén én kértem elnézést helyette, nehogy már azt higgyék, hogy a családunk véleményét mondja. Amikor a szüleim meghallották, mit csinált, teljesen kiakadtak, és ráadásul még az is kiderült, hogy nem csak a stílussal volt baj, hanem amit mondott, az sem volt igaz. 

Ez a dolog még súlyosabban jön elő választás előtt és után, és ebből mostanában jutott bőven, úgyhogy az elmúlt két évben már kerülöm is a testvéremet, és nem nagyon beszélek vele, ha nem muszáj. Ez annyira gáz amúgy. Most már ott tartunk, hogy Facebookon nem követem sem őt, sem a feleségét, mert csak felidegesít, ha látom a posztjait. 

Ez annyira elszomorító :-(. 

Nem tudom, mi az oka, de az elmúlt néhány hétben nagyságrendekkel megnőtt a blog látogatottsága. Üdvözlöm az új olvasókat :). Lehet ám kommentelni, ha van mondandótok vagy kérdésetek. 

Ezen a hétvégén gyereknapot (pontosabban gyerekhétvégét) tartunk, mozi, focizás, kosarazás, vidámpark a program. Semmi érdekesről nem tudok beszámolni :). Bár erről a gyerekeimnek más lenne a véleménye, mivel elég ritkán megyünk moziba (én nem különösebben élvezem, a kedvükért szoktam menni), és nagyon tetszett nekik a film, amit láttak. Azt meg különösen élvezik, ha focizok velük, a kosarazás meg új móka, mivel nemrég kaptak kosárlabda-palánkot. Szóval számukra azért érdekes ez a hétvége, ha én nem is érzem különösen izgalmasnak. De kellenek az ilyen hétvégék is, amikor minden róluk szól. 

... ennek a kínszenvedésnek a férjemmel. Már annyira szeretnék hivatalosan elválni tőle, mert egyre gyakrabban megy az agyamra, de amíg nem sikerül megegyezni, addig óvatosnak kell lennem. De nem tudok minden mellett elmenni szó nélkül, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy abszolút figyelmetlen, egyszerűen nincs tekintettel arra, hogy a tetteivel milyen nehézségeket okoz néha. És ha szólok, nem érti, mi a bajom. Megőrülök tőle. Isteni szerencse, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban. 

Az az érzésem, a férjem nem hiszi, hogy komolyan gondolom a válást. Folyamatosan olyan érzésem van, mintha szeretné az egészet elkerülni. Képtelenség leülni vele és megegyezni. Azt hajtogatja, hogy ellenséges vagyok, de persze hogy idegesít, hogy nem történik semmi. Én nem vagyok hajlandó kötelességből mosolyogni. Ha egyszer nem szeretem, akkor nem szeretem. Pont. A gyerekek miatt elviselem a jelenlétét, de ne várja el, hogy örüljek neki. És előbb-utóbb fel kell fognia, hogy akármennyire is övé a lakás fele, jelenleg én élek benne a gyerekekkel, és neki ehhez alkalmazkodni kell, és nem úgy viselkednie, mintha ő is ott lakna. Nem lakik ott. Ha ő úgy gondolja, hogy szívességből költözött el, akkor mondja azt, hogy menjünk el onnan. El fogunk menni. Igaz, utána nem fogja zsebre tenni, amit az összes ismerőstől és rokontól kapni fog, ha kitúrja a gyerekeit a házból, de ez már legyen az ő dolga. Amíg nem mondja, addig nyilván nem fogok elköltözni. De ha sokáig szórakozik velem, akkor elmegyünk, aztán fizetheti a gyerektartást, mint egy katonatiszt. Semmi szükségem nekem most erre a harcra. Leginkább egy kis testi és lelki kényeztetésre lenne szükségem, ebben nem igazán van részem mostanában. Neki tökjó dolga van, kiszolgálják, szeretik, ne várja el, hogy én is ezt tegyem. Semmi közöm hozzá, csak az a papír, amitől nagyon hamar szeretnék megszabadulni. De folyamatosan keresztbe tesz, és ez idegesít.

Annyira nehezen viselem el, ha emberek bele akarnak szólni az életembe. Azt hiszik, ők tudják az igazságot, és ha szembesítem őket azzal, hogy nincs igazuk, akkor még vitatkoznak is.

Hol van az leírva, hogy az egyetlen jó megoldás, ha tűzön-vízen keresztül együtt tartunk egy házaspárt, akkor is, ha nem boldogok együtt? Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy a gyerekek érdekében történik, mert én megéltem azt, milyen egy boldogtalan családban élni gyerekként. Ha a gyerek is érzi a feszültséget, akkor neki is jobb lesz, ha két elégedett szülővel rendelkezik, akik esetleg nem élnek együtt, mint két egymást gyilkolóval, akik a társadalmi elvárás miatt egy légtérben élnek.

Azt már fel sem vetem, hogy miért kell látszat alapján eldönteni, hogy mi fog történni, amikor még a benne élők sem tudják megmondani? Mert én nem tudom, mi lesz, nincs varázsgömböm. Majd kialakul. Én most annak örülök, hogy legalább alakul valami, mert tudtunk egymással beszélni, és úgy látom, a gyerekek is jól érzik magukat a bőrükben. Ha úgy érezzük, hogy rosszul alakulnak a dolgok, majd lépünk. Most jó így, egyelőre.