Ma reggel a rádióban arról beszéltek, hogy mennyire másképp mozog az ember idős korában. Nekem pedig eszembe jutott egy barát, aki megismerkedésünkkor már 50+ volt, de minimum 10-15 évet letagadhatott volna, és később is sokkal fiatalosabb volt a valódi koránál. 70+ évesen még aktívan sportolt, motorozott, friss volt és erős. Nyilvánvalóan ehhez hozzájárult a sokkal fiatalabb (második) felesége és az egészen kicsi gyereke, de azt hiszem, ez részben döntés kérdése is. Nemcsak a genetika, nemcsak az életkörülmények befolyásolják, hanem az is, hogy én mennyire akarok megöregedni. Ő valószínűleg nem akart, és én úgy tapasztaltam, hogy nem is tette :). Az én szememben mindig fiatal lesz, pedig igazán fiatal korában nem is ismertem. 

Mindig megmosolyogtatott, ha beszéltünk, és ez most már örökké így lesz, ha eszembe jut, elmosolyodom :). 

Windsorban sétáltam, amikor kaptam egy üzenetet az egyik társkereső appon egy katonától. Külsőre megtestesítette az ideálomat (ha van ilyen egyáltalán): kicsit mackós, de izmos testalkat, tarkopasz fej, kedves mosoly. Aznap csak üzenetekkel kommunikáltunk, próbáltunk kicsit ismerkedni. Másnap reggel azonban elhívott kávézni a központba. Amikor megérkezett, azzal indított, hogy megölelhet-e, és beszélgetésünk alatt végig mosolygott. Az a mosoly teljesen levett a lábamról. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, annyira természetes volt, hogy ülünk egymással szemben és beszélgetünk. Aztán eljött a búcsú ideje, neki dolgozni kellett menni, én meg mentem be a városba. Elkísért a vasútállomásra és egy szájrapuszival búcsúzott el.

Én meg küldtem egy üzenetet a barátnőmnek, hogy nekem ez a pasi kell. Ő annyit írt vissza, hogy ha nekem van „rendelve”, akkor meg fogjuk oldani az együttlétet. Ami persze úgy, hogy 2000 km-re laktunk egymástól, nagyjából a lehetetlen kategóriának tűnt, de akkor ez nem zavart különösebben.

Másnap elmentünk együtt kirándulni egy tóhoz. Kávéztunk, sétáltunk kézen fogva, beszélgettünk sokat, üldögéltünk a fűben és néztük az embereket meg a kutyákat, megebédeltünk, és arról beszélgettünk, hogy milyen lesz együtt gyereket nevelni. Így utólag belegondolva azért elég naiv elképzelés volt részemről, hogy egy pár évvel fiatalabb, ismeretlen hátterű emberrel ilyesmikről beszélgetek, de akkor minden annyira magától jött. Csodálatos napot töltöttünk együtt, és az emléke ugyan halványult, de azt még most is el kell ismernem, hogy életem egyik legjobb napja volt.

Harmadik nap, harmadik randi – a lakásán kötöttünk ki és szeretkeztünk. Nem volt okom panaszra J.

Csak az szomorított el, hogy tudtam, jó ideig nem fogunk újra találkozni, és ekkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mikor lesz legközelebb.

Sajnos időnként előtörnek emlékek a múltból, olyanok, amelyeket szívem szerint kitörölnék teljes mértékben, de tudom, hogy nem lehet. Persze nem jó emlékekről van szó, és ha jobban belegondolok, azért nem jók, mert hagytam, hogy megtörténjenek. Ki kell mondjam: hülye voltam. Nem akartam meglátni a nyilvánvalót. Ha már a legelején hajlandó vagyok észrevenni, valószínűleg nem történik annyi szarság. Persze, tudom, mindennek oka van, nyilván ezeknek azért kellett megtörténni, hogy tanuljak belőlük. És azt hiszem, ezt el is érték, csak az a baj, hogy ha eszembe jutnak, még mindig fáj. Nagyon. 

Amikor nem jutnak eszembe, akkor nagyon pozitívan tudok gondolkodni, és szerencsére az időm nagy részében ez igaz rám. Mind pl. ma is, amikor eszembe jutott a megoldás a lakás-problémára. Már csak meg kell valósítani. Tudom, hogy működnie kell. Még az idén enyém lesz a lakás. Igen, így, kijelentő módban. Mert így vonzom be a pozitív történéseket :). 

Nem is említettem, hogy múlt héten a vonaton összefutottam K.P.-vel. Leszálláskor megálltam mellette az ajtónál, de úgy csináltam, mintha nem venném észre. Aztán a parkolóban kölcsönösen ki akartuk engedni egymást, végül én voltam a kitartóbb, így ő fordult ki először. Érdekes volt újra látni, az elmúlt kb. egy évben talán vagy kétszer láttam az állomáson meg vagy kétszer a városban. Semmilyen érzést nem váltott ki belőlem, ez jó :).

Mostanában elég sokat nosztalgiázok, eszembe jutnak régi emlékek, régi ismerősök. És ha már eszembe jutnak, akkor meg is próbálok róluk kideríteni egy-két dolgot, és utánanézek a neten, megtalálhatók-e. Így tettem egy régi pasimmal is, de tudtam, hogy sok esélyem nincs, sok mindent nem fogok róla találni. Nem is találtam. Írni nem akartam neki, hívni sem akartam, csak kíváncsi voltam, mi lehet vele.

Ma jött egy e-mail tőle. Egy kérdéssel: hogy vagy? Szerintem nagyjából 3-4 éve nem beszéltünk, és akkor is ilyen módon jelent meg újra az életemben. Írtam neki egy pár soros választ, kíváncsi leszek, mit reagál.

Elsőéves voltam, matekvizsgára készültem. Abban a vizsgaidőszakban még hazamentem tanulni és csak a vizsgákra mentem vissza a koleszba. A vonaton szemben ült velem egy fekete fiú, két megállóval később szállt fel, mint én. Nem foglalkoztam sokat vele, én is tanultam, ő is, valami orvosi könyvet olvasott angolul. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, azt sem tudtam, hogy észrevett egyáltalán.

Vizsga után a szobatársammal mentünk a Mekibe megünnepelni, hogy túl vagyunk rajta (persze az eredményt még nem tudtuk, de kit érdekelt, csak legyen már vége). Már az ajtóban álltunk, amikor kijött az ajtón két fekete fiú, az egyik rámnézett és úgy üdvözölt, mintha régi barátok lennénk. Csak lestem. Persze rögtön megismertem, ő ült velem szemben a vonaton, de nem számítottam ilyen örömre valakitől, akivel soha nem beszéltem. Mint kiderült, ők nem beszéltek magyarul, én nem beszéltem angolul, a szobatársam valamennyire igen, így vele beszéltek, bár jobban örültek volna neki, ha valamelyikünk tud franciául. Mivel látták, hogy enni készülünk, felajánlották, hogy meghívnak. A szobatársam nem örült neki, de én nem bántam, elfogadtuk a meghívást. Szegény lány folyamatosan fordíthatott, szerintem nagyon utált érte :). Evés-ivás közben mi a sráccal szinte csak néztük egymást, hiszen beszélni nem tudtunk. Néha mondott valamit, azt a szobatársam fordította, a válaszomat úgyszintén, de nem sok szót váltottunk. A végefelé azért közölte, hogy szeret engem :). Akkor még meglehetősen naív voltam, de azért annyira nem, hogy ezt komolyan vegyem. Bár meg kell hagyni, jólesett az udvarlás :).

Mivel mindannyia ugyanazzal a metróval akartunk menni a végállomásig, elkísértek. A metrón mellém ült, megfogta a kezemet. Az úton végig simogatta. Semmi mást nem tett, csak simogatta a kezemet. Ezzel annyira felizgatott, hogy majd megőrültem egész végig. Igaz, akkor még nagyon kevés tapasztalatom volt a testiséggel kapcsolatosan (még szűz voltam), de tudtam, hogy ez valami csoda, amit az ujjaival művel. Pedig csak a kezemet simogatta, máshol hozzám sem ért. Tisztára beindultam tőle. 

Leszálltunk a metróról, mentünk a buszmegállóhoz, ott várva a buszt már vadul csókolóztunk. Egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, csókban is nagyon jó volt. Azóta sem nagyon éltem át ennyire intenzív élményt, néhány érintéstől és csóktól nem szoktam ennyire beindulni. Mivel közben megérkezett a buszunk, el kellett búcsúznunk. Adtak egy telefonszámot, de tudtuk, hogy ennek folytatása nem lesz. Nem is lett, azóta sem láttam soha. De az emléke él. 

Azok közé tartozom, akik azt mondják: a korkülönbség nem számít.

Ez persze így egy kicsit sarkítás, de többé-kevésbé igaznak érzem. Két ember kapcsolatában nem a kor számít, ez valószínűleg az egyik legutolsó dolog, ami lényeges lehet. Ha barátságról beszélünk, akkor különösen így van. A legjobb barátaim egyike 3 évvel fiatalabb nálam, a másik meg 27-tel idősebb. De jól megértem magam az 5-10 évvel fiatalabbak éppúgy, mint a nagyjából 50-nel idősebbekkel. Legalábbis néhánnyal közülük. 

Szerelem esetén sem sokat számít a korkülönbség, hiszen szerelmes lehet mindenki, akárhány éves, és a szerelem tárgya sem feltétlenül korabeli. A nemi vágyra is igaz ez.

Amikor középiskolás voltam, nem tudtam mit kezdeni a korosztályommal, vagy inkább ők nem tudtak velem mit kezdeni. A tizenéves fiúknak ugyanis általában nem a nagymellű, kerekfenekű lányok tetszenek, inkább a cicababák, én meg nem az voltam. Már akkor is az idősebbeknek tetszettem inkább. Később is. De azért később előfordult olyan is, hogy a fiatalabbaknak. Egy idő után kiegyenlítődött a dolog. 

A legfiatalabb fiú, akivel valaha együtt voltam, 3 évvel volt fiatalabb nálam. A legidősebb pasas meg nagyjából 30-cal több. És emiatt soha nem éreztem magam kényelmetlenül. Sőt, igazából soha nem érzékeltem a korkülönbséget, csak utána jutott eszembe, hogy "hoppá, ez azért nem általános". És még csak azt sem mondhatom, hogy a legtöbb férfi az életemben nagyjából velem egyidős volt, mert inkább az idősebbek voltak jellemzőek, csak néhány korombeli. Igaz, az egyikhez férjhez is mentem, ő egy évvel idősebb nálam. De gondoltam én férjhezmenésre az egy évvel fiatalabb esetében is, meg a több mint 20 évvel idősebb esetében is, amikor épp olyan stádiumban volt a kapcsolatunk. Tehát állítom, hogy a korkülönbség nem számít. 

Sokan vagyunk unokatestvérek, túl szoros kapcsolat nincs közöttünk, de tudjuk, kivel mi van. Az egyik unokabátyámmal érdekesen alakult a kapcsolatunk, ha mindketten függetlenek voltunk, akkor valahogy szorosabb volt, igazi barátság-féle.

Amikor egyetemre kerültem, a kollégium nem volt túl messze onnan, ahol ő lakott. Nem emlékszem már, hogyan alakult, de elkezdtünk gyakrabban találkozni. Néha ő látogatott meg a koleszban, néha én mentem el hozzá(juk), jókat beszélgettünk mindig. Egyik alkalommal ott aludtam nála, erre sem emlékszem, hogy előre megbeszéltük, vagy csak már túl késő volt útnak indulni, nem is ez a lényeg. Mivel csak egy szobában fűtött, így kénytelenek voltunk egy ágyban aludni, persze egy jó nagy ágyban. Miután ágyba bújtam, lekapcsolta a villanyt, és közölte, hogy ő meztelenül szokott aludni, és le is vette az alsóját. Gondolom, azért a sötétben, hogy ne hozzon kínos helyzetbe. És biztosan azért szólt, hogy ne lepődjek meg, ha véletlenül hozzá érek. A sötétben még beszélgettünk, és a beszélgetés közepén mondta, hogy "ne félj, nem teszek benned kárt :). Lehet még?". Először nem tudtam, mire gondolt, de aztán beugrott és válaszoltam: "aha, még lehet", azaz még szűz vagyok. Ebben maradtunk. Aludtunk reggelig, aztán elvitt a koleszhoz, mikor ment dolgozni.

Nem tudom, mi lett volna, ha esetleg akkor már nem vagyok szűz. Nem tudom, hogy gondolt-e egyáltalán bármire. Fogalmam sincs, hogy történhetett volna-e közöttünk valami. Soha nem fogom már megtudni, mert azóta sem beszéltünk erről és biztos vagyok benne, hogy nem is fogunk. De azért néha eszembe jut, és elgondolkodom, mi lett volna, ha... Jó, hogy nem történt semmi, mert azt gondolom, hogy nem tudtunk volna ugyanúgy nézni egymásra később, és azért mégiscsak rokonok vagyunk, és gyakran is találkozunk, nem lett volna szerencsés a dolog. De azért a kiváncsiság is nagy bennem :). Megkérdezni azért nem fogom róla a véleményét, lehet, hogy ő már rég el is felejtette ezt a sok-sok éve történt apróságot. 

Sok évvel ezelőtt megismerkedtem a neten (persze, hol máshol?) egy francia sráccal, akiről később kiderült, hogy fotózásra keres lányokat, itt Magyarországon is. Meztelen fotókról volt szó természetesen, mi másról? :) Sok egyeztetés után megegyeztünk, hogy segítek neki szervezni a dolgot. Elég kezdő voltam ilyen ügyekben (azóta sem fejlődtem), így nem voltam túlságosan sikeres. Amikor megérkezett Magyarországra, csak 4 vagy 5 jelentkezőnk akadt. Ezek közül az egyik időközben meggondolta magát, mert nem gondolta, hogy le kell vetkőzni teljesen - nem tudom, számára mit jelent a meztelen szó. A képek egyébként arc nélkül készültek, fogalmam sincs, milyen célból, bár elképzelésem azért van róla. Én kerestem egy kevés pénzt a szervezéssel, meg azzal, hogy egy hétig kísérgettem a srácot meg fordítottam neki. Fotók persze készültek rólam is, azóta sem láttam őket, és csak remélem, hogy nem használták fel valami piszkos célra. Igaz, az én testem nem úgy néz ki, hogy feltétlenül az lenne bármilyen pasi álma, hogy engem nézegessen meztelenül a neten. Bár ki tudja :).

Érdekes tapasztalatokat szereztem a munka közben. Volt pl. egy jelentkező, egy kb. 36 éves nő, azt hiszem, két gyerek szülése után nagyon jól nézett ki. De tényleg. A férje buzdítására jelentkezett, ki akarta próbálni, milyen ez a dolog, és hogy néz ki a képeket. Meglepően magabiztos volt, és nagyon szuper képek készültek róla. A srácnak is nagyon tetszett. Szerintem miatta sajnálta leginkább, hogy nem folytatódott a dolog úgy, ahogy eltervezte.

Aztán volt egy fiatal lány is, azt mondták, hogy 20 éves, de szerintem a 18-t sem feltétlenül érte el. Egy idősebb pasival jött a fotózásra (apja vagy barátja, nem tudom), és egy kész portfólióval, azaz egy cd-vel, amin a képei voltak, persze arc nélkül, ahogy előre meg volt beszélve. Nem is kellett róla képeket készíteni, bőven elég volt, amit átadott. Nem voltak rossz képek, de annyira kislányos alakja volt, hogy nem hittük el róla még a 18 évet sem. Nem úgy tűnt, mintha nagyon rajongana a munkáért, nekem inkább úgy látszott, hogy a pasi szeretne belőle pénzt csinálni. Remélem, nem használta ki a lányt és nem bántotta.  

Fura emlék jutott eszembe a napokban. Kb. 10-12 éves lehettem, amikor elkezdett érdekelni a szexualitás, bár ezt így ebben a formában nem tudtam volna megfogalmazni. Visszagondolva is nagyon furcsa dolog volt, mert úgy rémlik, mintha először a női test iránt érdeklődtem volna. Gyerek voltam még, nem volt ennyi tévé-csatorna, a szüleim konzervatívak, tehát sok esély nem volt arra, hogy én akár meztelen nőket, akár meztelen férfiakat lássak. De néha azért egy-egy filmben felbukkant egy-egy meztelen test, és érdekes módon a meztelen nők látványa izgalmas volt számomra.

Este lefekvéskor sokszor gondoltam az ilyen jelenetekre és nyilván szexuális izgalmat éreztem, aminek persze a nevét nem tudtam. Arra emlékszem még, hogy ilyen alkalmakkor simán levetkőztem az ágyban (ami ugye azt jelenti, hogy a pizsamát kellett levennem), és ez is izgalmas volt számomra. Aztán sokszor elaludtam, és csak akkor ébredtem fel, amikor anyu hazajött a délutános műszakból és felébresztett, hogy vegyem fel a pizsamámat (este 11 körül). Nem tudom, mit gondolhatott, miért vagyok csupaszon, sosem kérdeztem tőle, ő meg sosem emlegette ezeket az alkalmakat. Szerintem úgy gondolta, jobb, ha nem beszélünk róla, majd elmúlik. El is múlt, néhány ilyen alkalomra emlékszem. 

Egyértelműen heteroszexuálisnak vallom magam, de egy szép meztelen női test látványa még mindig tud izgalmat okozni számomra.