Azt akarja az univerzum (vagy sors, isten vagy akárminek is nevezzük), hogy döntsem el és mondjam el, mit is akarok pontosan, hogy teljesíteni tudja. Nehezet kér, mivel én magam sem tudom pontosan, mit akarok. Jól érzem magam, de meddig tart ez? Mikor kezd majd el hiányozni egy kapcsolat? Egy igazi kapcsolat? Egyelőre fogalmam sincs. Azt hiszem, nem mondok még semmit az univerzumban abban reménykedve, hogy később is felteszi majd ezt a kérdést :). 

Sajnos időnként előtörnek emlékek a múltból, olyanok, amelyeket szívem szerint kitörölnék teljes mértékben, de tudom, hogy nem lehet. Persze nem jó emlékekről van szó, és ha jobban belegondolok, azért nem jók, mert hagytam, hogy megtörténjenek. Ki kell mondjam: hülye voltam. Nem akartam meglátni a nyilvánvalót. Ha már a legelején hajlandó vagyok észrevenni, valószínűleg nem történik annyi szarság. Persze, tudom, mindennek oka van, nyilván ezeknek azért kellett megtörténni, hogy tanuljak belőlük. És azt hiszem, ezt el is érték, csak az a baj, hogy ha eszembe jutnak, még mindig fáj. Nagyon. 

Amikor nem jutnak eszembe, akkor nagyon pozitívan tudok gondolkodni, és szerencsére az időm nagy részében ez igaz rám. Mind pl. ma is, amikor eszembe jutott a megoldás a lakás-problémára. Már csak meg kell valósítani. Tudom, hogy működnie kell. Még az idén enyém lesz a lakás. Igen, így, kijelentő módban. Mert így vonzom be a pozitív történéseket :). 

Nem egészen két hónapig bírta. Mondtam én, hogy nincs még itt vége, így legyen ötösöm a lottón. 

Rájött, hogy hiányzom és szüksége van rám. Engem akar. Ő akar lenni az egyetlen férfi az életemben. 

Mondtam neki, hogy olyan módon, ahogy eddig csináltuk, nekem nem jó. Ha normális kapcsolatot akar, ahhoz úgy kell hozzáállnia, és akkor én is úgy állok hozzá. Találkozni akar. Én most nem tudok, aztán ő nem tud, szóval van még egy bő hetem kitalálni, akarom-e újrakezdeni. Most arra hajlok, hogy nem. Már megpróbáltuk párszor, miért lenne másképp most? Ő már nem tud változni. Talán akar, de még abban sem vagyok biztos. Nekem meg úgy biztosan nem kell. Lehet, hogy jobb, ha meg sem próbáljuk, nem kínozzuk egymást ezzel a csiki-csuki játékkal. Csak nagyon nehéz őt leszerelni. Még jó, hogy van időm gondolkodni. 

Az előző posztban felvázolt szabad élethez az is hozzátartozik, hogy időnként oda tudok bújni egy erős férfihoz, aki szívesen kényeztet. Amikor süt a nap, ülünk a hintaágyon, a fejem az ölében, ő cirógatja a hajamat, és nem erőltetünk semmit, csak úgy vagyunk ... na az nagyon jó. Nincsenek elvárások, de ha úgy alakul, szívesen találkozunk. Lehet, hogy csak kéthavonta egyszer. De ez pont elég ahhoz, hogy ne érezzem magam magányosnak, és ne keressek görcsösen valakit, akihez "lehet tartozni". 

Furcsa, hogy az emberek számára ez az élet elképzelhetetlen. Ha viszont rákérdezek, hogy boldogok-e, nem érzik-e időnként magányosnak maguknak a párkapcsolatban, a legtöbbször kiderül, hogy egyáltalán nem boldogok. De mindig van valami indok, amiért együtt maradnak. Általában a gyerekre fogják a dolgot. Olyankor megkérdezem, hogy "a gyereked boldog-e?". Én nem voltam boldog gyerek, és ezt meg is mondtam a szüleimnek. Gyerekkoromban könyörögtem anyukámnak, hogy váljon el. Nem tette. Felnőtt koromban a szemére hánytam, hogy nem volt boldog gyerekkorom, és ne akarja, hogy a saját gyerekeim életét tönkre tegyem. Azóta nem mondogatja, hogy nem kellene elválni. Látja, hogy a gyerekek boldogok, sokat vannak az apjukkal, kiegyensúlyozottak. És én is az vagyok. Nem mellesleg az apjuk is az. Kell ennél több????

Megkérdezték már páran tőlem mostanában, hogy jól érzem-e magam, majd amikor azt felelem, igen, jön a következő kérdés: nem lenne jó tartozni valakihez? Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy most tényleg jó így. Jó, hogy nem tartozom beszámolóval senkinek a napom minden percéről. Felhőtlenül együtt tölthetem az időt a gyerekeimmel, nem kell egy majdnem idegent kerülgetni, aki nem igazán tud mit kezdeni a dologgal. Jó, hogy beülhetek egy kávéra bárkivel, akár nővel, akár férfivel, és senki nem kezd el gyanakodni, féltékenykedni. Az apás napokon akkor jövök haza, amikor akarok, és senki nem kérdezi meg, merre jártam. Szóval akármennyire is jó időnként tartozni valakihez, és jó együtt aludni valakivel, most nekem így jó. Biztosan eljön majd az idő, amikor majd mást akarok, de most ez a teljes szabadság nagyon megfelel nekem. 

Ráadásul az anyagi helyzetem is javult kissé az elmúlt időszakban, és az is nagyon jól esik, hogy ha épp megtetszik egy pár cipő (ami velem nagyon ritkán fordul elő), megvehetem. Ha megtetszik egy pár fülbevaló vagy egy nyaklánc, megvehetem. Ha a gyerekek kérnek valami jópofa dolgot vásárlás közben, megvehetem nekik. Ez persze nem jelenti azt, hogy ész nélkül költöm a pénzt, mert erről szó sincs, de nem kell mindig mindenre nemet mondanom, és nem kell a következő fizetést tűkön ülve várni, mert még hónap végén is van pénz a számlámon. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem hiányzik egy férfi mellőlem, mivel nem vagyok rászorulva arra, hogy legyen mellettem valaki, aki "eltart", vagy legalábbis besegít. 

Tetszik nekem ez az élet :). 

K. pontosan tudta (érezte), mikor kell újra felbukkannia, és nem eltűnnie. A legjobbkor jött és a legjobbat tette, amit tehetett: boldoggá tett. Kaptam tőle újra egy napot, amikor nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi lesz másnap, csak élvezni az életet. Maximálisan. Vele valahogy minden olyan természetes. Nincs görcsölés, nincs agyalás, csak történnek a dolgok. Megegyeztünk, hogy nem várunk két évet a következő alkalomra :). Jó vele lenni, és most többre nincs is szükségem, mint amit ő nyújtani tud. 

Magamhoz képest is elég sokáig vártam, hogy egy kicsit változni fog a hozzáállása a kommunikációhoz. Nem változott. Nem érti, mi a baj azzal, hogy hetekig nem tudok róla gyakorlatilag semmit, amikor külföldön van. Pedig olyan sokszor elmondtam, hogy nem várok el túl sokat, de azt azért szeretném tudni, hogy épp a világ melyik részén tartózkodik. 

Legutóbbi példa: pénteken ír, hogy hiányzom, hétvégén szeretne találkozni. Mondtam, hogy bármikor jöhet, de én nem tudok menni. Válasz: meglátom mit tehetek. Ez után a következő hét szerdán én írtam rá: látom, nagyon hiányzom. Válasz: bocs, épp Olaszországban vagyok. 

És szerinte ez így teljesen normális. Szerintem meg nem. Megpróbáltam vele megértetni, mi ezzel a gond, de úgy tűnik, nem sikerült. Vagy ha igen, akkor nem tudja azt vállalni, hogy kommunikáljon velem időnként. Így aztán a hétvégi randi után egy napig megint nem kaptam semmilyen üzenetet, telefont, majd egy rövidet: legyen itt vége. Hát jó, akkor legyen. Ha ez neked nem megy, én nem erőltetem. Én is nyugodtabb vagyok, ha nem azon agyalok állandóan, hogy most már megint miért nem ír? Történt vele valami vagy csak a szokásos eltűnés? Arra azért kíváncsi leszek, meddig tartja magát ahhoz, hogy vége, tartok tőle, hogy nem elég sokáig. Én mindenesetre következetes leszek ehhez a döntéshez, mert tudom, hogy ha belemegyek még egy randiba, akkor megint nem fogok tudni ellenállni neki, és akkor magamat bántom. Újra és újra. Így aztán inkább nem fogok belemenni semmibe. Ha egyszer kimondtuk, legyen úgy. Ne kövessük el azt a hibát, amit már kétszer is, hogy újrakezdtük. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Márpedig úgy tűnik, ez a kapcsolat sehogy sem működik, bármennyire próbálunk úgy tenni.

Időközben jogerősen elváltam, úgyhogy most abszolút szabad vagyok. És ez egy jó érzés :). 

A kedvesem épp külföldön van, de nincs időm azon gondolkodni, mikor jön vissza, annyi a dolgom. A munkahelyen nagyon beindultunk, időnként azt sem tudom, hol áll a fejem. De ez jó, sokkal jobb, mint egész nap unatkozni. Igazából jól érzem magam a bőrömben a jelen helyzetben. Persze még sokkal jobb lenne időnként együtt aludni vele, érezni, ahogy átölel, de erre még várnom kell. Most türelmes és nyugodt vagyok, amin magam is meglepődöm időnként. 

Nem tudom, milyen korábbi tapasztalatai vannak a kedvesemnek, de úgy érzem, nem túl jók. Azt elmesélte, hogy az előző barátnője mindenáron feleségül akart hozzá menni, és odáig elment, hogy titokban kivetette a spirált, hogy teherbe essen. Persze erről az érintett férfinak egyetlen szót sem szólt. Szerintem ez undorító viselkedés, soha nem lennék rá képes. Már csak azért sem, mert mégis mi értelme van? A pasi nem fog azért szeretni, mert magamhoz láncolom egy gyerekkel. Akkor meg minek?

A lényeg, hogy úgy tűnik, eddig olyan nőkkel volt dolga, akik

- inkább színlelték az orgazmust, de nem beszéltek róla, ha valami nem esett jól nekik (én beszélek, elmondom, hogy szeretném, és nahát... működik a dolog)

- pénzes férjet kerestek maguknak (kösz, elég volt egyszer férjhez menni, nem akarok többször)

- rátelepedtek és hisztiztek, ha nem ért rá.

Ez utóbbit abból gondolom, hogy ha lemond egy randit, vagy csak közli, hogy ma este nem ér rá, mindig melléteszi: "ne légy mérges". Nem vagyok. Miből gondolja, hogy az vagyok? Persze, szomorú vagyok, ha nem tudunk találkozni, de még soha nem tettem emiatt szemrehányást, tehát fogalmam sincs, miből következtet arra, hogy én mérges vagyok. Meg is mondtam neki, hogy nem fogok hisztizni és kikényszeríteni egyetlen találkozást sem, megértem, ha nem ér rá. Csak szóljon időben. És azért az engedtessen már meg nekem, hogy szomorú legyek emiatt :). 

Az elmúlt hónapokban rá kellett jönnöm, hogy a kedvesem nem igazán szeret írásban kommunikálni. Igaz, hogy folyamatosan üzenetekkel tartjuk a kapcsolatot, mivel ez a legegyszerűbb, különösen, ha épp külföldön van, de ezen a módon nem annyira megy neki a dolog. Talán nem is szeret írni. 

Volt ebből komoly problémánk is, amit aztán meg tudtunk beszélni. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet a gond, de csak az jön ki, hogy írásban nem megy. Most hétvégén majdnem vége lett ennek a kapcsolatnak egy félreértés miatt, ami írásban történt. Aztán amikor személyesen meg tudtuk beszélni, minden rendben volt. De ennek az volt az ára, hogy egy napot szenvedve töltöttem, ahelyett, hogy vele lettem volna és élveztem volna a társaságát. Mondtam is neki, hogy legközelebb inkább kérdezze meg, mit érzek, ha nem világos számára, de ne döntsön helyettem ebben. Tönkretette a hétvégét, mert azt hitte, hogy én úgy érzek .... pedig én nem. Jó lenne, ha végre megértené, hogy nekem ez úgy jó, ahogy van. Persze, szeretnék többet vele lenni, de el tudom fogadni a jelen helyzetet, ha ő is elfogadja.