Nem az volt az eredeti tervem, hogy negyed órával az év vége előtt blogolni fogok, de jelen pillanatban nincs jobb ötletem. Ha nem ezt csinálnám, valószínűleg bőgnék, de ez nálam teljesen megszokott szilveszterkor.

Kicsit elgondolkodtam az elmúlt évemen, és arra jutottam, hogy ha nem lennének a gyerekeim, már nagy eséllyel egyedül élnék. Pedig ez a házasság tényleg nem olyan rossz, sőt, egészen jó is tud lenni, de az utóbbi időben annyira nem jöttek jól össze a dolgok, hogy azt hiszem, ezt a válságot most csak a gyerekek miatt akarom megoldani. Pedig már annyira belefáradtam abba, hogy mindig én akarjam megoldani a dolgokat...

Az utóbbi egy évben messze nem volt annyi érzelemben részem, amennyire szükségem lett volna. Itthon főleg nem. Nem tudom, mi az oka, nem tudom, mit kellene tennem, csak érzem, hogy ennek így nem lesz jó vége. Szükségem van arra, hogy szeressenek és szerethessek. Nem bírom ezt az érzelemmentességet. Az eszemmel tudom, hogy nem az a baj, hogy nincsenek érzelmek, hanem az, hogy nem mutatjuk ki őket. Én igyekszem, próbálkozom, de nem megy. És egyre kevesebb a motiváció is. Nem tudom, mire számíthatok 2013-ban, de félek. Néha úgy érzem, feladom, nem bírok el bármennyi terhet a vállamon. Máskor úgy érzem, tovább kell csinálnom, és ezt is meg kell oldanom. És tudom, hogy mindketten hibásak vagyunk, hiszen én sem tudok beszélni az érzéseimről, pedig kellene. Nem akarom, hogy végleg tönkremenjen minden.

Az elmúlt napokban több meglepő hatás is ért.

Hétvégén nálunk járt az egyik legjobb barátom, akivel valamikor sok-sok évvel ezelőtt nagyon rövid ideig próbálkoztunk, lehet-e köztünk valami, aztán hamar rájöttünk, hogy nem, és ehhez tartjuk is magunkat jó régen. Annyira, hogy a férjemnek is barátja lett azóta, meg az egész család ismeri, egy szóval igazi jó barátság lett belőle. Így jobb mindenkinek, és nem is éreztem, hogy bármi vonzalom lenne közöttünk.
Elmentünk együtt vásárolni egy hipermarketbe, nézegettem valamit a polcon, amikor hátulról átölelt - ezt évek óta nem tette meg. Meglepődtem, de nagyon jó érzés volt érezni, hogy ott van velem. Aztán tett valami megjegyzést is, és mentünk tovább.

Ma meg bent az irodában beszélgettem egy kolléganőmmel, amikor furcsa érzésem támadt. Hátrafordultam, és közvetlenül mögöttem állt B.D., szinte hozzámért. Ilyet még sosem csinált bent, igaz, már nem is dolgozunk együtt, nem is tudom, mit keresett itt. Meg kell mondjam, jól esett a közelsége. De nagyon remélem, a héten még közelebbről érezhetem majd ;).

Az utóbbi hetekben lépten-nyomon belebotlottam ebbe a témába, mindenki mindenhol a hűségről ír/beszél. Néha egyetértek a véleményekkel, máskor nem, ezért aztán úgy gondoltam, összeszedem a saját gondolataimat. 

Amikor hűségről beszélünk, vita abból szokott fakadni, hogy vajon csak testi értelemben gondoljuk, vagy testi-lelki értelemben, ill. hogy a testi megcsalás hűtlenség-e, és a többi. Nagyon nehéz kérdés ez, én sem tudnám megmondani korrekten, mire gondolok, amikor hűségről beszélek. Inkább csak arra tudok hagyatkozni, hogyan élek. Persze nagy ámítás lenne, ha azt mondanám, hűséges vagyok, mert úgy tűnik, azon nők közé tartozom, akik nem igazán alkalmasak a monogámiára. Mégsem érzem magam sem gyávának, sem kurvának, sem boldogtalannak a kapcsolatban meg hasonlóknak, amiket mondani szoktak arra nőre, aki megcsalja a férjét. Testi értelemben tényleg nem vagyok hűséges a férjemhez, és nem is keresek rá mentséget, csak elmondok néhány dolgot ezzel kapcsolatban.

Nem mondom azt, hogy a testi megcsalás "nem számít". Igenis számít, és nyilvánvalóan van valami oka, pl. az, hogy nem megfelelő a szexuális életem. De ez is nagyon érdekes dolog, mert igazából tökjól elvagyok, nem igénylek többet, mint amit kapok, nem keresem a lehetőséget a további alkalmakra, de ha úgymond szembejön az a lehetőség, valószínűleg kihasználom. Utána nem feltétlenül érzek lelkiismeretfurdalást, ez már az én defektem :). Viszont szoktam azt érezni, hogy utána jobb lesz a férjemmel is. Érdekes módon, ha van egy lehetőségem, egy délutánt együtt tölthetek valakivel, aki nem a férjem (de már régóta ismerem), akkor utána a férjemmel is gyakrabban akarok szeretkezni, és változatosabban is, szóval szerintem ez kimondottan jó hatással tud lenni a szexuális életünkre. 

Arról szó sincs, hogy én boldogtalan lennék a házasságban, eszemben sincs felrúgni. Nemhiába nem kezdek új pasikkal, fel sem merül bennem, hogy fiatal független férfiakra pályázzak. Már egyetemista koromban is azt mondtam, hogy ha valaki miattam akarná felrúgni a házasságát, inkább kiszállnék a kapcsolatból, és ezt most is tartom. Van egy állandó partnerem, aki egyébként családos ember, és nagyon jól elvagyunk ebben a felállásban, hogy néha találkozunk, jól érezzük magunkat és aztán elbúcsúzunk. A néha általában több hónapnyi kihagyást jelent, de volt már 4 év szünet is. Közben persze tartjuk a kapcsolatot, hiszen barátok vagyunk, rendszeresen találkozunk semleges (nyilvános) helyen, csak ritkán "fekszünk össze". De olyankor jó nekünk, és kicsit felszabadulunk. A feszültség levezetésére is jó ám az ilyen alkalom. Senkinek nem ártunk vele, akkor meg miért ne? 

Az igaz, hogy egy nőnek teljesen érzelem-mentesen nem megy a dolog, de ez nem jelenti azt, hogy bele is kell szeretni az illetőbe, akivel lefekszem. Elég, ha megfelelő mértékben szimpatikus. És mivel nálam barátság az alapja az egésznek, ennél több nem kell. Ez viszont azt is jelenti, hogy nincs veszélyben a házasságom, mivel nem szeretem jobban a partneremet, mint a férjemet. Sőt. Egyértelműen a férjem jönne ki győztesként egy összehasonlításból, minden értelemben. Akkor meg miért csinálom? Talán a változatosság miatt. De abban a pillanatban abbahagynám, ha kockázatosnak érezném. Mivel "amiről nem tudunk, az nem fáj", addig jó, míg nincs lebukás-veszély. Ha felmerül, akkor inkább nem kockáztatnék és lemondanék az egészről. 

Igen, hűtlen vagyok. Lehet rám sok rosszat is mondani, de nem érzem úgy, hogy ezzel halálos bűnt követnék el. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, a férjem mit csinál, hiszen azt mondtam neki: bármit tehet, csak ne tudjak róla és persze ne hozzon haza fertőzést. Meg lehetőség szerint másnak ne csináljon gyereket :). És ehhez mindketten tartjuk magunkat. Hogy hűségesen vagy hűtlenül, az más kérdés. 

Nevezzük X.-nek. Neve, származása, életkora nem számít.

Az igazi férfivel úgy érzem magam, mintha enyém lenne a világ. Soha nem mondja ki, hogy szeret, lehet, hogy nem is érez így, mindig csak testekről beszél. De elfogadom tőle, mert férfi, és tudom, hogy számára az érzések nem annyira fontosak. Igaz, elképzelni sem tudom, hogy érzelmek nélkül tudna így viselkedni. De nem forszírozom. Én sem beszélek érzelmekről, mert nem számít. Volt, amikor nagyon tudtam volna szeretni. Aztán rájöttem, hogy nem tudnék vele élni, akkor meg inkább nem kéne szerelmesnek lenni :). Szóval lebeszéltem magam róla, és azóta jól vagyok.

X. úgy tud nézni, ahogy senki más. Rámmosolyog, megfogja a kezemet, átölel. Nem számít, hol vagyunk, nem számít, lát-e valaki. Állítólag nem szeret (bár azt sem mondta, hogy igen, azt sem, hogy nem), mégis úgy érzem magam, mintha fülig szerelmesek lennénk egymásba. Romantikus alkat, szeret kézen fogva sétálni, közben néha megcsókol. Mint egy lángoló szerelem kezdetén. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de csak mosolygok, ha vele vagyok.

X. tényleg igazi férfi. Férfias jelenség, sportos alkat. Rengeteg energia van benne. Szereti az életet: szeret motorozni, szeret csajozni, szeret enni, élvezi az egész életet. Jó barátai vannak, szép családja van - és ami fura: a felesége is pontosan úgy gondolkodik az életről, mint ő, tehát mindketten szabadon és boldogan élhetnek. Nem, tényleg nem tudom, mitől érzem úgy, hogy ő az igazi férfi, de úgy érzem. Talán mert mellette igazi nőnek érezhetem magam. Akkor is, ha nem mondja, hogy igazán nőies és szexis vagyok. Tudom, hogy így gondolja, és ez elég. 

A napokban újra találkoztam egy régi barátommal, akivel a távolság miatt nagyon ritkán tudok, legutóbb évekkel ezelőtt láttam. Túl sokat nem változott, ugyanolyan huncut a szeme és kedves a mosolya. Jó volt újra látni, jó volt vele tölteni néhány órát. Sajnos csak keveset.

Jó volt megölelni, érezni a testét. Ilyen találkozásnál nem a szex a legfontosabb dolog (de az sem elhanyagolható), hanem az, hogy együtt lehetünk. Élveztem, hogy összegabalyodva fekhetünk az ágyon, és néha azt sem tudom, hol végződöm én, hol kezdődik ő. Csak fekszünk és csendben nézzük egymást. Ezek azok az emlékezetes pillanatok, amik bearanyozzák a napomat, ha épp valami miatt szomorú lennék. 

Néha elgondolkodom, hogyan alakult volna az életem, ha 10 évvel idősebb vagyok. Van egy ismerősöm ugyanis, akinek a felesége kb. 10 évvel idősebb nálam, és ugyanazon a nyáron ismerkedett meg vele, amelyiken mi először találkoztunk, de én még annyira fiatal voltam, hogy gyakorlatilag észre sem vett. Ha viszont 10 évvel idősebb vagyok, akkor...

... akkor talán már nem is lett volna érdekes a későbbi felesége :). Tegyük fel, hogy megismerkedünk, vonzódunk egymáshoz, és a korkülönbség is kisebb. Elképzelhető, hogy annyira tetszettünk volna egymásnak, hogy engem csábított volna el magával a hazájába, és én mentem volna vele Amerikába, összeházasodtunk volna. Most Floridában élnék az óceán partján, lenne egy-két szőke kék szemű gyerekem (a kék szem stimmel most is), a férjem sokat utazna, én évente 2-3 hónapot a gyerekeimmel Magyarországon élnék. Jól élnénk, de a férjem valószínűleg állandóan megcsalna (ahogy teszi a feleségével). És ezen a ponton mindig úgy döntök, hogy jó, hogy nem vagyok 10 évvel idősebb :). Lennének előnyei, de lennének hátrányai is. Az én életem meg most úgy jó, ahogy van. 

Nem hiszem, hogy sok olyan ember lenne a világon, aki soha nem élt át magánéleti válságot. Legyen az akár egyedülálló, akár párkapcsolatban élő ember. Nekem is volt már benne részem, szerencsére eddig mindig mindegyiket sikerült megoldani, méghozzá külső segítség nélkül.

A legutóbbi válság a két gyerek születése között tört rám/ránk. Azért írom így, mert nem vagyok benne biztos, hogy a férjem észrevette egyáltalán, hogy gond van. Én észrevettem, és szerencsére elég hamar észrevettem, és arra is rájöttem, hogy mi a gond. Így aztán nem volt túl nehéz megtalálni a probléma megoldását sem. Ha pedig a megoldás megvan, akkor már csak lépni kell. A mi esetünkben azt kellett lépni, hogy többet kellett figyelni egymásra, több időt kellett kettesben tölteni.

Gyerekszülés után megváltoznak a nők, általában sokkal fontosabbá válik a gyerek számukra, mint bármi más a világon, beleértve a férjüket is. Én is megváltoztam, a gyerekeimért sokkal több mindent megtennék, mint bárki másért a világon. És biztos, hogy kicsit elhanyagoltam a páromat szülés után. Arról nem is beszélve, hogy már a szülés előtt sem volt olyan jó a helyzet, mint korábban (legalábbis a második szülésnél). De aztán néhány hét alatt szépen újra elkezdtünk egymással is többet foglalkozni (nálunk azért nehezítő körülmény volt a problémás pici, akivel állandóan az orvost jártam egy jó ideig), és összecsiszolódtunk megint. Kellettünk hozzá mindketten. Fontos volt, hogy a párom is akarja újra együtt úgy, mint régen, mert ha ő úgy érezte volna, hogy el van hanyagolva, és ezért valami más (vagy valaki más) felé terelődött volna a figyelme, akkor valószínűleg nem sikerült volna összehozni a dolgot zökkenők nélkül. De sikerült :), és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok évig nagyon jó lesz nekünk együtt, mert bármi is történik, mi együtt akarunk lenni!

Vannak dalok, amiktől állandóan sírhatnékom támad. Pedig nem is kötődik hozzá semmilyen emlék, és mégis olyan meghatóak vagy szomorúak vagy csak egyszerűen gyönyörűek. Érti a fene, miért van ez.

Az emberek nagy része azt állítja, nem lehet egyszerre két embert szerelemmel szeretni. Nem vagyok benne biztos, hogy igazuk van, de nincs kizárva.

A "kettőt egyszerre szeretni" téma kapcsán nekem elsősorban a fiaim jutnak eszembe, akiket nagyon szeretek. Persze nem szerelemmel :), ez egyértelműen anyai szeretet, amiről tudjuk, hogy nem csak egy, hanem kettő, négy, tizenkettő gyerek iránt is érezhető egyszerre. Az igaz, hogy hiába mondja bárki, hogy "egyformán szeretem őket", ez nem lehet igaz. Az intenzitás lehet egyforma (nagyjából), de a mód nem. A két gyerek teljesen más, a körülmények is mások, ahogy a világra jöttek, ahogy vártam őket és a többi, tehát nem ugyanúgy szeretem őket. A nagy első volt, nagyon vártuk, problémamentes terhesség után aznap született, amikorra én vártam, igaz, császárral. Kezdők voltunk az apjával, biztosan követtünk el egy csomó hibát, de imádjuk. A kicsi problémás terhesség után korábban jött a világra, viszont természetes szüléssel pár perc alatt, ami nekem óriási élmény volt. Volt persze részünk aggódásban is, de szerencsére hamar túlvoltunk a nehezén és látszik, hogy a két gyerek teljesen különböző. A kicsihez talán jobban ragaszkodom a születési körülmények miatt, de nem mondanám, hogy jobban szeretem. Másképp, az igaz. De egyikről sem tudnék lemondani.

A szerelem teljesen más téma. Eleve ott van az, hogy a szerelemről igenis le tudnék mondani. Pontosabban egy pasiról könnyebben le tudnék mondani, mint a gyermekeimről, ez természetes. A szerelem teljesen más típusú érzés, mint az anyai érzés. Lehet, hogy átemenetileg intenzívebbnek tűnik, de szerintem nem lehet nagyobb, mint amit a fiaim iránt érzek. Ezért aztán azt gondolom, simán előfordulhat, hogy szerelem-félét érzek egyszerre két pasi iránt. Mondjuk ez nem fordult elő, mióta gyerekeim vannak :), azóta a pasik max. vonzanak, de nem érzek szerelmet. Szeretetet igen, a vonzalommal nálam általában együtt jár ez is, nemcsak a testem vonzódik, hanem a lelkem, a szívem is. De olyan intenzív, lángoló szerelmet már nagyon régen nem éreztem, amit pl. a férjem iránt eleinte. Most már vele szemben sem a lángoló szerelem van, hanem nagy-nagy szeretet, vonzalom, teljes mértékű elfogadás és egyebek. (Nem állítom, hogy tökéletes a kapcsolat, de jól megalapozott ahhoz, hogy még nagyon sokáig tartson.)

Szóval a pasik iránt továbbra is vonzódom, és ha én valaki iránt vonzódom, akkor azért szeretem is valamennyire. Ergó egyszerre kettőt is szeretek, a férjemet és egy másik pasit. Csak épp nem biztos, hogy a másik pasi iránt érzem szeretet/szerelem/vonzódás valaha is beteljesül. Jellemzőbb, hogy egy-két hét alatt lecsökken az intenzitás beteljesülés nélkül, és akkor még jobban szeretem utána a férjemet. Hát így megy ez nálam. 

Sokan mondják, hogy nem létezik barátság férfi és nő között. Én azt mondom, létezik. Igaz, az én tapasztalatom is azt mutatja, hogy férfi és nő között óhatatlanul felmerül a szexualitás kérdése előbb-utóbb, mégis azt mondom, van.

Az én legjobb barátom egy srác (nekem már mindig srác marad, hiszen 19 éves volt, amikor megismertem, én meg 22). Amikor megismerkedtünk egy chaten, épp egy hosszabb kapcsolatom járta a végét. Nem volt túl jó hangulatom, amikor rámköszönt és elkezdett idétlenségeket kérdezni. Én meg válaszoltam, amin ő jól meglepődött. Néhány beszélgetés után beszéltünk telefonon, azt hittem, hogy ez a fiú nagyon bunkó. Aztán találkoztunk, mert bíztam benne, hogy tévedek. Az első találkozó nem jött össze, elkerültük egymást (hol voltak akkor még a mobil-telefonok?), a második összejött. Jót beszélgettünk egy süti mellett, és én a végén azt szerettem volna, ha megcsókol (eddigre már meg is halt a kapcsolatom, nemcsak döglődött). Ő tudta, hogy mit szeretnék, de nem tette meg. Ő mindig tudta, mit szeretnék, később is :). Ez után a találkozás után többször is találkoztunk, egyszer nála aludtam, na akkor már megcsókolt, meg más is történt :).  Nem minden, de azért a semminél több. Aztán egy ideig úgy nézett ki, hogy "járunk", de nem igazán működött a dolog, és erre hamar rájöttünk.

Én mondtam ki, hogy ez így nem fog működni, ő elfogadta, de valószínűleg rosszul esett neki. Fél évig nem hallottam róla. Aztán újra jelentkezett, és akkor újra kezdődött a kapcsolatunk. Sokáig csak levelezéssel, aztán néha találkoztunk, és bizony néha az ágyban kötöttünk ki. Nem volt ez szerelem, de a vonzalomnál azért több volt. Egyedül voltunk mindketten, szükségünk egy kis kényeztetésre, hát megadtuk egymásnak, ami hiányzott. Néhány évig így folytatódott, akkor is eljutottunk néha az ágyig, ha épp nem voltunk függetlenek. Nem is tudom, miért, valahogy így volt természetes. És mindemellett olyan szintű barátság alakult ki közöttünk, amilyet korábban (és azóta sem) nem tapasztaltam. Mindig tudta, mit kell mondania, mit kell tennie. Tudta, ha csak arra van szükségem, hogy meghallgasson. Tudta, hogy mikor és mit kell mondania. Tudta, ha épp simogatásra vagy odabújásra vágytam. És ha valamire neki volt szüksége, akkor is jelentkezett, és azt mondta, találkozzunk. A kapcsolatunk egyre mélyült, és egyre ritkábban kötöttünk ki az ágyban. Már tudtunk úgy együtt aludni, hogy nem szeretkeztünk.

Időközben én megismerkedtem későbbi férjemmel, akinek persze meséltem az én barátomról. Elmondtam, hogy kezdődött, és elmondtam, hogyan folytatódott. Persze nem minden részletet, de a lényeget igen. Megismerkedtek, szimpatikusak voltak egymásnak. Egyre gyakrabban találkoztunk közösen, majd megszülettek a gyerekeim, akiket imád azóta is. Rendszeresen jön és jókat játszik velük. A párommal meg jókat beszélget. És elmondja neki, hogy milyen szerencse, hogy nem ő vett el engem feleségül, mert nem bírnánk ki együtt :). Szerintem hálás is a férjemnek, hogy még az esélyét is elvette egy esetleges újrakezdésnek :). Most már tehát családunk igazi barátja, már ismerik a szüleim is, mivel a kisebbik gyerekem keresztapja lett. Mindenki nagyon kedveli, anyu még hajlandó lenne neki feleséget is keresni :). Én pedig azt mondom, hogy ilyen az igazi barátság férfi és nő között. Most már sok éve tényleg csak barátság - ha lehet ilyet mondani egyáltalán, hiszen a barátságnál szorosabb kötelék nem nagyon van, talán csak a házasság vagy a gyerek-szülő viszony. A mi barátságunk elég szoros, és nem a szokásos férfi-nő viszonyról szól, szóba sem kerül most már a szex. Tehát szerintem létezik a barátság férfi és nő között, de mire kialakul, sok fejlődési szakaszon át kell mennie.