Nem hiszem, hogy sok olyan ember lenne a világon, aki soha nem élt át magánéleti válságot. Legyen az akár egyedülálló, akár párkapcsolatban élő ember. Nekem is volt már benne részem, szerencsére eddig mindig mindegyiket sikerült megoldani, méghozzá külső segítség nélkül.

A legutóbbi válság a két gyerek születése között tört rám/ránk. Azért írom így, mert nem vagyok benne biztos, hogy a férjem észrevette egyáltalán, hogy gond van. Én észrevettem, és szerencsére elég hamar észrevettem, és arra is rájöttem, hogy mi a gond. Így aztán nem volt túl nehéz megtalálni a probléma megoldását sem. Ha pedig a megoldás megvan, akkor már csak lépni kell. A mi esetünkben azt kellett lépni, hogy többet kellett figyelni egymásra, több időt kellett kettesben tölteni.

Gyerekszülés után megváltoznak a nők, általában sokkal fontosabbá válik a gyerek számukra, mint bármi más a világon, beleértve a férjüket is. Én is megváltoztam, a gyerekeimért sokkal több mindent megtennék, mint bárki másért a világon. És biztos, hogy kicsit elhanyagoltam a páromat szülés után. Arról nem is beszélve, hogy már a szülés előtt sem volt olyan jó a helyzet, mint korábban (legalábbis a második szülésnél). De aztán néhány hét alatt szépen újra elkezdtünk egymással is többet foglalkozni (nálunk azért nehezítő körülmény volt a problémás pici, akivel állandóan az orvost jártam egy jó ideig), és összecsiszolódtunk megint. Kellettünk hozzá mindketten. Fontos volt, hogy a párom is akarja újra együtt úgy, mint régen, mert ha ő úgy érezte volna, hogy el van hanyagolva, és ezért valami más (vagy valaki más) felé terelődött volna a figyelme, akkor valószínűleg nem sikerült volna összehozni a dolgot zökkenők nélkül. De sikerült :), és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok évig nagyon jó lesz nekünk együtt, mert bármi is történik, mi együtt akarunk lenni!