Nehezen megy a munka. Ma egy csomó időt elbeszélgettem, mert mindenkinek mondandója volt. Asszem magamra kell zárnom az ajtót, ha nyugodtan akarok dolgozni. De most én sem akarok annyira :). Szóval az ajtó nyitva van, és igyekszem kordában tartani a kollégákat, és mutatni, hogy nekem azért van munkám, tehát ha lehet, ne órákra foglaljanak le. A délután már egész jól ment így, délelőtt viszont gyakorlatilag semmit nem csináltam. Elég gáz, nem?

Nem az volt az eredeti tervem, hogy negyed órával az év vége előtt blogolni fogok, de jelen pillanatban nincs jobb ötletem. Ha nem ezt csinálnám, valószínűleg bőgnék, de ez nálam teljesen megszokott szilveszterkor.

Kicsit elgondolkodtam az elmúlt évemen, és arra jutottam, hogy ha nem lennének a gyerekeim, már nagy eséllyel egyedül élnék. Pedig ez a házasság tényleg nem olyan rossz, sőt, egészen jó is tud lenni, de az utóbbi időben annyira nem jöttek jól össze a dolgok, hogy azt hiszem, ezt a válságot most csak a gyerekek miatt akarom megoldani. Pedig már annyira belefáradtam abba, hogy mindig én akarjam megoldani a dolgokat...

Az utóbbi egy évben messze nem volt annyi érzelemben részem, amennyire szükségem lett volna. Itthon főleg nem. Nem tudom, mi az oka, nem tudom, mit kellene tennem, csak érzem, hogy ennek így nem lesz jó vége. Szükségem van arra, hogy szeressenek és szerethessek. Nem bírom ezt az érzelemmentességet. Az eszemmel tudom, hogy nem az a baj, hogy nincsenek érzelmek, hanem az, hogy nem mutatjuk ki őket. Én igyekszem, próbálkozom, de nem megy. És egyre kevesebb a motiváció is. Nem tudom, mire számíthatok 2013-ban, de félek. Néha úgy érzem, feladom, nem bírok el bármennyi terhet a vállamon. Máskor úgy érzem, tovább kell csinálnom, és ezt is meg kell oldanom. És tudom, hogy mindketten hibásak vagyunk, hiszen én sem tudok beszélni az érzéseimről, pedig kellene. Nem akarom, hogy végleg tönkremenjen minden.

Azt hiszem, az eddigi legjobban sikerült esténk/éjszakánk volt ez. Lehet, hogy igaza lesz B.D.-nek, és mostantól könnyebb lesz? Nem tudom, de az biztos, hogy ennyire még sosem volt "egyben" az este-éjszaka. Borozgatás, beszélgetés, összebújás, közös zuhany, szeretkezés, beszélgetés, alvás. Nyugis reggeli készülődés, hiszen nem ugyanoda megyünk, most már indulhatunk egyszerre. Jól esett, na. Neki is :).

Az utóbbi hetekben lépten-nyomon belebotlottam ebbe a témába, mindenki mindenhol a hűségről ír/beszél. Néha egyetértek a véleményekkel, máskor nem, ezért aztán úgy gondoltam, összeszedem a saját gondolataimat. 

Amikor hűségről beszélünk, vita abból szokott fakadni, hogy vajon csak testi értelemben gondoljuk, vagy testi-lelki értelemben, ill. hogy a testi megcsalás hűtlenség-e, és a többi. Nagyon nehéz kérdés ez, én sem tudnám megmondani korrekten, mire gondolok, amikor hűségről beszélek. Inkább csak arra tudok hagyatkozni, hogyan élek. Persze nagy ámítás lenne, ha azt mondanám, hűséges vagyok, mert úgy tűnik, azon nők közé tartozom, akik nem igazán alkalmasak a monogámiára. Mégsem érzem magam sem gyávának, sem kurvának, sem boldogtalannak a kapcsolatban meg hasonlóknak, amiket mondani szoktak arra nőre, aki megcsalja a férjét. Testi értelemben tényleg nem vagyok hűséges a férjemhez, és nem is keresek rá mentséget, csak elmondok néhány dolgot ezzel kapcsolatban.

Nem mondom azt, hogy a testi megcsalás "nem számít". Igenis számít, és nyilvánvalóan van valami oka, pl. az, hogy nem megfelelő a szexuális életem. De ez is nagyon érdekes dolog, mert igazából tökjól elvagyok, nem igénylek többet, mint amit kapok, nem keresem a lehetőséget a további alkalmakra, de ha úgymond szembejön az a lehetőség, valószínűleg kihasználom. Utána nem feltétlenül érzek lelkiismeretfurdalást, ez már az én defektem :). Viszont szoktam azt érezni, hogy utána jobb lesz a férjemmel is. Érdekes módon, ha van egy lehetőségem, egy délutánt együtt tölthetek valakivel, aki nem a férjem (de már régóta ismerem), akkor utána a férjemmel is gyakrabban akarok szeretkezni, és változatosabban is, szóval szerintem ez kimondottan jó hatással tud lenni a szexuális életünkre. 

Arról szó sincs, hogy én boldogtalan lennék a házasságban, eszemben sincs felrúgni. Nemhiába nem kezdek új pasikkal, fel sem merül bennem, hogy fiatal független férfiakra pályázzak. Már egyetemista koromban is azt mondtam, hogy ha valaki miattam akarná felrúgni a házasságát, inkább kiszállnék a kapcsolatból, és ezt most is tartom. Van egy állandó partnerem, aki egyébként családos ember, és nagyon jól elvagyunk ebben a felállásban, hogy néha találkozunk, jól érezzük magunkat és aztán elbúcsúzunk. A néha általában több hónapnyi kihagyást jelent, de volt már 4 év szünet is. Közben persze tartjuk a kapcsolatot, hiszen barátok vagyunk, rendszeresen találkozunk semleges (nyilvános) helyen, csak ritkán "fekszünk össze". De olyankor jó nekünk, és kicsit felszabadulunk. A feszültség levezetésére is jó ám az ilyen alkalom. Senkinek nem ártunk vele, akkor meg miért ne? 

Az igaz, hogy egy nőnek teljesen érzelem-mentesen nem megy a dolog, de ez nem jelenti azt, hogy bele is kell szeretni az illetőbe, akivel lefekszem. Elég, ha megfelelő mértékben szimpatikus. És mivel nálam barátság az alapja az egésznek, ennél több nem kell. Ez viszont azt is jelenti, hogy nincs veszélyben a házasságom, mivel nem szeretem jobban a partneremet, mint a férjemet. Sőt. Egyértelműen a férjem jönne ki győztesként egy összehasonlításból, minden értelemben. Akkor meg miért csinálom? Talán a változatosság miatt. De abban a pillanatban abbahagynám, ha kockázatosnak érezném. Mivel "amiről nem tudunk, az nem fáj", addig jó, míg nincs lebukás-veszély. Ha felmerül, akkor inkább nem kockáztatnék és lemondanék az egészről. 

Igen, hűtlen vagyok. Lehet rám sok rosszat is mondani, de nem érzem úgy, hogy ezzel halálos bűnt követnék el. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, a férjem mit csinál, hiszen azt mondtam neki: bármit tehet, csak ne tudjak róla és persze ne hozzon haza fertőzést. Meg lehetőség szerint másnak ne csináljon gyereket :). És ehhez mindketten tartjuk magunkat. Hogy hűségesen vagy hűtlenül, az más kérdés. 

Azok közé tartozom, akik azt mondják: a korkülönbség nem számít.

Ez persze így egy kicsit sarkítás, de többé-kevésbé igaznak érzem. Két ember kapcsolatában nem a kor számít, ez valószínűleg az egyik legutolsó dolog, ami lényeges lehet. Ha barátságról beszélünk, akkor különösen így van. A legjobb barátaim egyike 3 évvel fiatalabb nálam, a másik meg 27-tel idősebb. De jól megértem magam az 5-10 évvel fiatalabbak éppúgy, mint a nagyjából 50-nel idősebbekkel. Legalábbis néhánnyal közülük. 

Szerelem esetén sem sokat számít a korkülönbség, hiszen szerelmes lehet mindenki, akárhány éves, és a szerelem tárgya sem feltétlenül korabeli. A nemi vágyra is igaz ez.

Amikor középiskolás voltam, nem tudtam mit kezdeni a korosztályommal, vagy inkább ők nem tudtak velem mit kezdeni. A tizenéves fiúknak ugyanis általában nem a nagymellű, kerekfenekű lányok tetszenek, inkább a cicababák, én meg nem az voltam. Már akkor is az idősebbeknek tetszettem inkább. Később is. De azért később előfordult olyan is, hogy a fiatalabbaknak. Egy idő után kiegyenlítődött a dolog. 

A legfiatalabb fiú, akivel valaha együtt voltam, 3 évvel volt fiatalabb nálam. A legidősebb pasas meg nagyjából 30-cal több. És emiatt soha nem éreztem magam kényelmetlenül. Sőt, igazából soha nem érzékeltem a korkülönbséget, csak utána jutott eszembe, hogy "hoppá, ez azért nem általános". És még csak azt sem mondhatom, hogy a legtöbb férfi az életemben nagyjából velem egyidős volt, mert inkább az idősebbek voltak jellemzőek, csak néhány korombeli. Igaz, az egyikhez férjhez is mentem, ő egy évvel idősebb nálam. De gondoltam én férjhezmenésre az egy évvel fiatalabb esetében is, meg a több mint 20 évvel idősebb esetében is, amikor épp olyan stádiumban volt a kapcsolatunk. Tehát állítom, hogy a korkülönbség nem számít. 

Néha elgondolkodom, hogyan alakult volna az életem, ha 10 évvel idősebb vagyok. Van egy ismerősöm ugyanis, akinek a felesége kb. 10 évvel idősebb nálam, és ugyanazon a nyáron ismerkedett meg vele, amelyiken mi először találkoztunk, de én még annyira fiatal voltam, hogy gyakorlatilag észre sem vett. Ha viszont 10 évvel idősebb vagyok, akkor...

... akkor talán már nem is lett volna érdekes a későbbi felesége :). Tegyük fel, hogy megismerkedünk, vonzódunk egymáshoz, és a korkülönbség is kisebb. Elképzelhető, hogy annyira tetszettünk volna egymásnak, hogy engem csábított volna el magával a hazájába, és én mentem volna vele Amerikába, összeházasodtunk volna. Most Floridában élnék az óceán partján, lenne egy-két szőke kék szemű gyerekem (a kék szem stimmel most is), a férjem sokat utazna, én évente 2-3 hónapot a gyerekeimmel Magyarországon élnék. Jól élnénk, de a férjem valószínűleg állandóan megcsalna (ahogy teszi a feleségével). És ezen a ponton mindig úgy döntök, hogy jó, hogy nem vagyok 10 évvel idősebb :). Lennének előnyei, de lennének hátrányai is. Az én életem meg most úgy jó, ahogy van. 

Nem hiszem, hogy sok olyan ember lenne a világon, aki soha nem élt át magánéleti válságot. Legyen az akár egyedülálló, akár párkapcsolatban élő ember. Nekem is volt már benne részem, szerencsére eddig mindig mindegyiket sikerült megoldani, méghozzá külső segítség nélkül.

A legutóbbi válság a két gyerek születése között tört rám/ránk. Azért írom így, mert nem vagyok benne biztos, hogy a férjem észrevette egyáltalán, hogy gond van. Én észrevettem, és szerencsére elég hamar észrevettem, és arra is rájöttem, hogy mi a gond. Így aztán nem volt túl nehéz megtalálni a probléma megoldását sem. Ha pedig a megoldás megvan, akkor már csak lépni kell. A mi esetünkben azt kellett lépni, hogy többet kellett figyelni egymásra, több időt kellett kettesben tölteni.

Gyerekszülés után megváltoznak a nők, általában sokkal fontosabbá válik a gyerek számukra, mint bármi más a világon, beleértve a férjüket is. Én is megváltoztam, a gyerekeimért sokkal több mindent megtennék, mint bárki másért a világon. És biztos, hogy kicsit elhanyagoltam a páromat szülés után. Arról nem is beszélve, hogy már a szülés előtt sem volt olyan jó a helyzet, mint korábban (legalábbis a második szülésnél). De aztán néhány hét alatt szépen újra elkezdtünk egymással is többet foglalkozni (nálunk azért nehezítő körülmény volt a problémás pici, akivel állandóan az orvost jártam egy jó ideig), és összecsiszolódtunk megint. Kellettünk hozzá mindketten. Fontos volt, hogy a párom is akarja újra együtt úgy, mint régen, mert ha ő úgy érezte volna, hogy el van hanyagolva, és ezért valami más (vagy valaki más) felé terelődött volna a figyelme, akkor valószínűleg nem sikerült volna összehozni a dolgot zökkenők nélkül. De sikerült :), és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok évig nagyon jó lesz nekünk együtt, mert bármi is történik, mi együtt akarunk lenni!

Az emberek nagy része azt állítja, nem lehet egyszerre két embert szerelemmel szeretni. Nem vagyok benne biztos, hogy igazuk van, de nincs kizárva.

A "kettőt egyszerre szeretni" téma kapcsán nekem elsősorban a fiaim jutnak eszembe, akiket nagyon szeretek. Persze nem szerelemmel :), ez egyértelműen anyai szeretet, amiről tudjuk, hogy nem csak egy, hanem kettő, négy, tizenkettő gyerek iránt is érezhető egyszerre. Az igaz, hogy hiába mondja bárki, hogy "egyformán szeretem őket", ez nem lehet igaz. Az intenzitás lehet egyforma (nagyjából), de a mód nem. A két gyerek teljesen más, a körülmények is mások, ahogy a világra jöttek, ahogy vártam őket és a többi, tehát nem ugyanúgy szeretem őket. A nagy első volt, nagyon vártuk, problémamentes terhesség után aznap született, amikorra én vártam, igaz, császárral. Kezdők voltunk az apjával, biztosan követtünk el egy csomó hibát, de imádjuk. A kicsi problémás terhesség után korábban jött a világra, viszont természetes szüléssel pár perc alatt, ami nekem óriási élmény volt. Volt persze részünk aggódásban is, de szerencsére hamar túlvoltunk a nehezén és látszik, hogy a két gyerek teljesen különböző. A kicsihez talán jobban ragaszkodom a születési körülmények miatt, de nem mondanám, hogy jobban szeretem. Másképp, az igaz. De egyikről sem tudnék lemondani.

A szerelem teljesen más téma. Eleve ott van az, hogy a szerelemről igenis le tudnék mondani. Pontosabban egy pasiról könnyebben le tudnék mondani, mint a gyermekeimről, ez természetes. A szerelem teljesen más típusú érzés, mint az anyai érzés. Lehet, hogy átemenetileg intenzívebbnek tűnik, de szerintem nem lehet nagyobb, mint amit a fiaim iránt érzek. Ezért aztán azt gondolom, simán előfordulhat, hogy szerelem-félét érzek egyszerre két pasi iránt. Mondjuk ez nem fordult elő, mióta gyerekeim vannak :), azóta a pasik max. vonzanak, de nem érzek szerelmet. Szeretetet igen, a vonzalommal nálam általában együtt jár ez is, nemcsak a testem vonzódik, hanem a lelkem, a szívem is. De olyan intenzív, lángoló szerelmet már nagyon régen nem éreztem, amit pl. a férjem iránt eleinte. Most már vele szemben sem a lángoló szerelem van, hanem nagy-nagy szeretet, vonzalom, teljes mértékű elfogadás és egyebek. (Nem állítom, hogy tökéletes a kapcsolat, de jól megalapozott ahhoz, hogy még nagyon sokáig tartson.)

Szóval a pasik iránt továbbra is vonzódom, és ha én valaki iránt vonzódom, akkor azért szeretem is valamennyire. Ergó egyszerre kettőt is szeretek, a férjemet és egy másik pasit. Csak épp nem biztos, hogy a másik pasi iránt érzem szeretet/szerelem/vonzódás valaha is beteljesül. Jellemzőbb, hogy egy-két hét alatt lecsökken az intenzitás beteljesülés nélkül, és akkor még jobban szeretem utána a férjemet. Hát így megy ez nálam. 

Szeretek táncolni. Állítólag tudok is. A tánc számomra nem más, mint tánc. Ha én táncolok valakivel, akkor csak a táncra gondolok és nem másra. Nem akarok tőle semmit, nem azért táncolok vele. Szerencsére a férjem is így gondolkodik a táncról, így aztán soha nem volt kifogása ellene, ha én táncoltam egy pasival, akár ott volt ő is a társaságban, akár nem. Persze mindig elmeséltem neki, milyen jót táncoltam, akkor is, ha nem láthatta. Néhány emlék erről időrendi sorrend nélkül.

A kapcsolatunk még nagyon az elején tartott, amikor baráti társasággal elmentünk egy szórakozó helyre, ahol le lehetett ülni vacsorázni, de volt hely táncolni is. Együtt táncoltunk többen, amikor egy számunkra ismeretlen srác elkapta a derekamat, magához vont és táncoltunk egy pár percig. Nem akárhogy, a srácnak nagyon jó mozgása volt, és elég hamar összehangolódtunk. Közben rásandítottam a páromra, ő csak mosolygott, tetszett neki, ahogy táncolok. A tánc végén a srác nagyon udvariasan a páromnak is megköszönte a lehetőséget, majd elbúcsúzott. A barátaink meg csak lestek, mert nem értették, hogy-hogy nem féltékenykedik a kedvesem, hogy engedhette meg nekem ezt a táncot. Pedig ez csak egy tánc volt, miért akadályozta volna meg?

Néhány évvel később ugyanezen a szórakozó helyen a lánybúcsúmat tartottuk. Ha néhány lány együtt bulizik, előbb-utóbb felbukkannak a pasik is. Néhány srác odajött hozzánk és elkezdtünk táncolni. Nekem megint egy olyan fiú jutott, aki elég jól ropta, viszont ő valószínűleg többet is akart volna, mivel tánc után odaült hozzánk beszélgetni. Amikor megtudta, hogy a lánybúcsúm van, nem akarta elhinni. De nem tolakodott, kedvesen sok boldogságot kívánt, aztán táncoltunk még egyet és elbúcsúztunk.

17 éves voltam, amikor egy baráti társasággal elmentünk kempingezni a Tisza-partra. Nem volt barátom, akkor még egyáltalán soha nem volt kapcsolatom, előtte tán kétszer volt szerencsém egyáltalán csókolozni fiúval, a kempingezésre is egyedül mentem. Ill. a baráti társaság része volt a bátyám is, ő vigyázott rám :). Neki sem volt amúgy barátnője, meg volt még egy lány meg néhány srác pár nélkül. Azt hiszem két pár jött velünk összesen. Egyik este a fiúk valami idétlen focimeccset néztek, mi lányok meg unatkoztunk, ezért úgy döntöttünk, otthagyjuk őket a kempingben és megyünk bulizni. Akkor a Tisza parton rengeteg hely volt a bulizásra, tele volt discókkal meg kocsmákkal, nem tudom, most mi a helyzet. Bementünk egy szimpatikus helyre, persze szabadtéri disco volt. Négy lány együtt feltűnést kelt, szinte egy percen belül ott termett négy fiú is, akikkel táncoltunk, nem is akárhogy. Ha belejövök, képes vagyok nagyon kihívóan táncolni :), amit néha félreértenek, de azért igazán komoly gond még ebből sosem volt. Szóval táncoltunk vagy fél órája, mikor a barátaink is megjelentek a színen. Ledöbbentek a látványon, mit gondolunk mi, hogy nélkülünk bulizunk, és még ilyen jól érezzük magunkat? :) A két pár fiútagjai odalibbentek a lányokhoz, és azonnal elkezdtek csókolozni, amin meg a táncpartnerek lepődtek meg, jó volt nézni az arcukat. A másik lányhoz a bátyám ment oda, hozzám az egyik haver, hogy kimentsen a "gaz csábító" karmai közül :). Aztán velük folytattuk a táncolást, de azt azért láttuk, nem örültek neki, hogy meglógtunk tőlük. Mi jól éreztük magunkat, és ez volt a lényeg.

Végzős egyetemista voltam, amikor elmentünk az egyetemi klubba páran lányok, hogy bulizzunk egyet. Akkor már ismertem a férjemet, de még nem volt köztünk semmi, tehát független voltam. Igaz, bíztam benne, hogy lesz valami, úgyhogy nem ismerkedési céllal mentem a buliba, csak azért, hogy jól érezzem magam. A sok lány együtt megint hozta a papírformát, hirtelen ott termettek a fiúk is. Jutott nekem is táncpartner, akivel én magam sem értem, hogyan, de egy perc alatt úgy összehangolódtunk, mintha világéletünkben együtt táncoltunk volna. Néhány perc múlva már körben táncoltak körülöttünk a többiek és tapsoltak nekünk. Nem tudom, meddig táncoltunk így, gyakorlatilag szó nélkül, de elég sokáig ahhoz, hogy jól megizzadjunk. De ezzel egyáltalán nem törődtünk, csak roptunk. Valami isteni volt, azóta is az egyik legjobb táncos élményem. Hihetetlen sikerünk volt a többiek előtt is. Aztán az egyik szám végén a srác kedvesen elbúcsúzott, elmondta, hogy sorkatona, is időre vissza kell térnie a laktanyába, megköszönte a táncot, és elment. A lányok, akik velem voltak, csak néztek, hogy ez most mi volt? És miért nem cseréltünk telefonszámot vagy ilyesmi? Én meg mondtam, hogy ez most tánc volt, abból is a legjobb fajta, és nem tudom, hogy hívják a fiút, őszintén szólva nem is érdekel. Jól éreztük magunkat és kész. 

A tánc az csak tánc, nem több.  

Sokan mondják, hogy nem létezik barátság férfi és nő között. Én azt mondom, létezik. Igaz, az én tapasztalatom is azt mutatja, hogy férfi és nő között óhatatlanul felmerül a szexualitás kérdése előbb-utóbb, mégis azt mondom, van.

Az én legjobb barátom egy srác (nekem már mindig srác marad, hiszen 19 éves volt, amikor megismertem, én meg 22). Amikor megismerkedtünk egy chaten, épp egy hosszabb kapcsolatom járta a végét. Nem volt túl jó hangulatom, amikor rámköszönt és elkezdett idétlenségeket kérdezni. Én meg válaszoltam, amin ő jól meglepődött. Néhány beszélgetés után beszéltünk telefonon, azt hittem, hogy ez a fiú nagyon bunkó. Aztán találkoztunk, mert bíztam benne, hogy tévedek. Az első találkozó nem jött össze, elkerültük egymást (hol voltak akkor még a mobil-telefonok?), a második összejött. Jót beszélgettünk egy süti mellett, és én a végén azt szerettem volna, ha megcsókol (eddigre már meg is halt a kapcsolatom, nemcsak döglődött). Ő tudta, hogy mit szeretnék, de nem tette meg. Ő mindig tudta, mit szeretnék, később is :). Ez után a találkozás után többször is találkoztunk, egyszer nála aludtam, na akkor már megcsókolt, meg más is történt :).  Nem minden, de azért a semminél több. Aztán egy ideig úgy nézett ki, hogy "járunk", de nem igazán működött a dolog, és erre hamar rájöttünk.

Én mondtam ki, hogy ez így nem fog működni, ő elfogadta, de valószínűleg rosszul esett neki. Fél évig nem hallottam róla. Aztán újra jelentkezett, és akkor újra kezdődött a kapcsolatunk. Sokáig csak levelezéssel, aztán néha találkoztunk, és bizony néha az ágyban kötöttünk ki. Nem volt ez szerelem, de a vonzalomnál azért több volt. Egyedül voltunk mindketten, szükségünk egy kis kényeztetésre, hát megadtuk egymásnak, ami hiányzott. Néhány évig így folytatódott, akkor is eljutottunk néha az ágyig, ha épp nem voltunk függetlenek. Nem is tudom, miért, valahogy így volt természetes. És mindemellett olyan szintű barátság alakult ki közöttünk, amilyet korábban (és azóta sem) nem tapasztaltam. Mindig tudta, mit kell mondania, mit kell tennie. Tudta, ha csak arra van szükségem, hogy meghallgasson. Tudta, hogy mikor és mit kell mondania. Tudta, ha épp simogatásra vagy odabújásra vágytam. És ha valamire neki volt szüksége, akkor is jelentkezett, és azt mondta, találkozzunk. A kapcsolatunk egyre mélyült, és egyre ritkábban kötöttünk ki az ágyban. Már tudtunk úgy együtt aludni, hogy nem szeretkeztünk.

Időközben én megismerkedtem későbbi férjemmel, akinek persze meséltem az én barátomról. Elmondtam, hogy kezdődött, és elmondtam, hogyan folytatódott. Persze nem minden részletet, de a lényeget igen. Megismerkedtek, szimpatikusak voltak egymásnak. Egyre gyakrabban találkoztunk közösen, majd megszülettek a gyerekeim, akiket imád azóta is. Rendszeresen jön és jókat játszik velük. A párommal meg jókat beszélget. És elmondja neki, hogy milyen szerencse, hogy nem ő vett el engem feleségül, mert nem bírnánk ki együtt :). Szerintem hálás is a férjemnek, hogy még az esélyét is elvette egy esetleges újrakezdésnek :). Most már tehát családunk igazi barátja, már ismerik a szüleim is, mivel a kisebbik gyerekem keresztapja lett. Mindenki nagyon kedveli, anyu még hajlandó lenne neki feleséget is keresni :). Én pedig azt mondom, hogy ilyen az igazi barátság férfi és nő között. Most már sok éve tényleg csak barátság - ha lehet ilyet mondani egyáltalán, hiszen a barátságnál szorosabb kötelék nem nagyon van, talán csak a házasság vagy a gyerek-szülő viszony. A mi barátságunk elég szoros, és nem a szokásos férfi-nő viszonyról szól, szóba sem kerül most már a szex. Tehát szerintem létezik a barátság férfi és nő között, de mire kialakul, sok fejlődési szakaszon át kell mennie.