Tegnap telefonált a prof és célzott rá, hogy ideje lenne már találkoznunk. Aztán e-mailt kaptam B.D.-től, aki célzott rá, hogy meglátogathatnám végre. Igazából nem is célzott, konkrétan meghívott.

Jól esik az érdeklődésük, de jelenlegi lelki állapotomban még azt sem igen tudom eldönteni, hogy akarok-e kávét inni, nemhogy azt, hogy akarok-e velük lenni. És nem velük van a baj. Velem. Ott belül. Tegnap óta letargiában vagyok, pedig semmi konkrét oka nincs.

Amikor a barátnőmnek meséltem, hogy A.E.-vel beszélgetek, és elég ha csak a mosolyát nézem, és rohanni akarok hozzá, azt mondta: "a könnyebbik utat választod. Ő messze van, elérhetetlen, ezért vágysz rá.". Ebben lehet valami. Abban semmi kockázat nincs, ha én A.E. iránt vágyakozom, úgyis tudom, hogy nem jön, nem kell döntéseket hozni vele kapcsolatban. Én általában határozott vagyok és döntésképes, de mostanában mintha ez nem lenne annyira igaz, különösen nem lelki és szívügyekben.

Néhány hete írtam róla, hogy egy régi pasim felbukkant az életemben újra egy e-maillel. Utána beszélgettünk elég sokat és megbeszéltük, hogy egyik nap együtt ebédelünk, de valamiért lemondta. Az okát nem tudom, nem firtattam, bárkinek közbejöhet bármi. Ma hívott fel újra, megint elég sokat beszélgettünk, és meghívott a lakásába. Meg elmondta, hogy valahol a Balaton partján neki van egy kis szobája, ahova bármikor mehet, és általában egyedül szokott lenni, de én is elférnék...

Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy felejtsen el, nem szeretnék vele lefeküdni. De nem mondtam. Egyelőre csak hárítottam, hogy mostanában biztosan nem érek rá (és ez mellesleg igaz is), a többit meg majd meglátjuk. Teljesen normálisan fogadta a dolgot, de szerintem reménykedik. És nem tudom, mit tegyek. Megsérteni nem akarom, de lehet, hogy mégis az lenne a legjobb megoldás, ha egyenesen megmondanám, hogy nálam már régen nincs esélye... Eddig még működött a hárítás (néhány éve is bepróbálkozott, akkor sem találkoztam vele nála, csak publikus helyen), de szemétségnek érzem. Most nyertem néhány hetet, de lehet, hogy a végén színt kell vallanom.

10-11 évvel ezelőtt beszélgettem egy sráccal elég sokat a neten, mindenről. 8 évvel fiatalabb nálam, ami akkor még elég jelentős különbség volt, és nagyon sokat kérdezett. Kedves volt, aranyos, jókat beszélgettünk. Aztán pár évre majdnem teljesen eltűnt az életemből, csak egy-egy üzenet jött úgy félévente, bejelölt a Facebookon, de nem volt jelentősebb kommunikáció közöttünk.

Pár hete írtam neki egy üzenetet, akkor válaszolt, de nem sokat beszélgettünk. Aztán valamelyik nap küldött egy érdekes üzenetet, amelyben szexuális problémáival kapcsolatban tett fel kérdést, tanácsot kért tőlem. Tetszett a hozzáállása a dologhoz, és mivel korábban is nyíltak voltunk egymással, nem csináltam belőle problémát (minden bizonnyal ő is azért mert tőlem kérdezni, mert tudta, hogy én nem fogok ebből problémát csinálni), és válaszoltam neki legjobb tudásom szerint (telefonos segítséget is kértem, innen is köszi ;) ). Aztán tovább kérdezett, én meg további tanácsokat adtam. Több kérdést is feltett, amiből kiderült számomra, hogy a körülményei miatt (neveltetés, vallás, család, nemzeti kultúra) nem igazán tudja megbeszélni ezeket a dolgokat senkivel. Ezért is segítettem neki szívesen. Nagyon hálás volt, és látszott, hogy komolyan veszi a tanácsaimat, és el fog gondolkodni rajtuk. Majd rákérdezek később, változott-e valami :). Remélem, tudtam neki segíteni, majd indítok egy tanácsadást ;).

* vajon hányan találnak ide ezzel a kereső kifejezéssel?

Mostanában elég sokat nosztalgiázok, eszembe jutnak régi emlékek, régi ismerősök. És ha már eszembe jutnak, akkor meg is próbálok róluk kideríteni egy-két dolgot, és utánanézek a neten, megtalálhatók-e. Így tettem egy régi pasimmal is, de tudtam, hogy sok esélyem nincs, sok mindent nem fogok róla találni. Nem is találtam. Írni nem akartam neki, hívni sem akartam, csak kíváncsi voltam, mi lehet vele.

Ma jött egy e-mail tőle. Egy kérdéssel: hogy vagy? Szerintem nagyjából 3-4 éve nem beszéltünk, és akkor is ilyen módon jelent meg újra az életemben. Írtam neki egy pár soros választ, kíváncsi leszek, mit reagál.

Egyszer beszélgettünk Rómeóval a terveinkről, vágyainkról. Mondtam neki, milyen jó lenne sétálni kézen fogva a ....-on és elküldtem neki egy képet róla. Aztán sokáig szó sem volt róla.

Tegnap közölte, hogy az ő laptopján ez a kép a háttérkép. Néztem nagyot és mondtam, hogy az enyémen is :).

Rómeó barátom elég sokat dolgozik (60 óra/hét, de néha több is), és munkaideje nagy részét kinn tölti terepen. Így nap közben minimális időnk van beszélgetni. Éjjel viszont nagyon aktív tud lenni, 3-4 óra alvás elég neki és a leglehetetlenebb időben képes küldeni üzenetet. Este úgy szoktam lefeküdni, hogy végiggondolom, van-e kedvem éjjel felkelni vagy sem. Ha van, akkor rezgőre állítom a telefont, ha nincs, akkor teljesen némára. Ilyen esetekben csak reggel olvasom el, mit írt. "Imádom", amikor hajnali egykor megírja, hogy ő vár engem, majd kicsit később még küld üzenetet, hogy ébren van és én hol vagyok. Reggel megírom neki, hogy általában aludni szoktam éjjel.

Mostanra azért már nagyjából érzékelte, hogy ez nekem annyira nem jó, és legtöbbször este üzen, hogy lesz-e éjjel, mikor tud lenni és a többi. Ha tudunk beszélni, akkor általában 8 és 10 között jön valamikor, és leginkább tőlem (és a lehetőségeimtől) függ, hogy meddig tudunk beszélgetni. Legutóbb hajnali egykor fejeztük be.

Az ellentmondásokat már tisztáztuk, és úgy látom, kellőképpen megijedt attól, hogy (újra) elveszíthet, és őszintén válaszol a kérdéseimre. A mosolyától és a huncut szemétől továbbra is elolvadok, és ezzel ő tisztában is van. Viccelődni is szoktunk, imádom, amikor nevet a poénjaimon :). Nem tudom, mi lesz ebből a dologból, sok múlik azon, tudunk-e a közeljövőben személyesen találkozni. Ha túl sokat kell rá várni, akkor ellaposodhat, de egyelőre még izgatottan várjuk a lehetőséget.

Mondtam már, hogy a férjeknek kötelezővé kellene tenni az udvarlást :). Rómeó olyan szépeket tud mondani, hogy képes vagyok azért az éjszaka közepén is felébredni, hogy meghallgassam az udvarlását. Legutóbb pl. ragaszkodott hozzá, hogy nekem tökéletes a személyiségem, és a testem is. És hiába mondtam, hogy szerintem nem, ő nem tágított. Én meg ráhagytam :). Tudom, hogy nincs igaza, de annyira jó hallgatni, ahogy azon a szexi hangján mindenféle szép dolgokat mond.

Azt írta Rómeó valamelyik nap: "Légy velem örökre!" Ez azért elég érdekes kérés, tekintettel arra, hogy IRL még sosem találkoztunk. Mindenesetre nagyon kedves tőle és optimizmusra utal. Én ennyire azért nem lennék optimista, én még abban sem vagyok biztos, hogy fogunk tudni találkozni. Arra meg egyáltalán nem gondolok, utána mi lesz.

Túlságosan sok időm van gondolkodni, és ez sosem jelent jót. Folyamatosan kattognak a fogaskerekek, hogy mit kellene csinálni, hogyan kellene csinálni. A nagy baj az, hogy igazából én magam sem tudom, mit akarok. Vannak pillanatok, amikor az egészet fel akarom adni és teljesen új életet kezdeni, mert úgy érzem, ez a mostani nem tartható fenn. A másik pillanatban meg arra gondolok, hogyan tudnám én ezt megtenni, ez az életem, ezt kell folytatni, és biztosan lehet rajta javítani. Sajnos nem tudok dűlőre jutni, és ez valószínűleg azért van, mert nem igazán történik semmi olyan változás, ami miatt érdemes lenne bármit is tenni, vagy egyáltalán elgondolkodni a jövőn. Ha legalább találnék egy új állást, az már segítene a helyzeten, egyrészt mert talán jobban le lenne terhelve az agyam, másrészt meg hozna magával néhány új dolgot, ami kibillentene a tespedtségtől. De most mást nem nagyon tudok tenni, mint várakozni.

Azt írta valamelyik nap Rómeó: "I wish you good luck in your work and happy with me and your kids".

Ez a kívánság mindamellett, hogy nagyon jól esik, kicsit megijeszt engem. Az utóbbi hetekben többször gondolkodtam azon, kivel és hogyan akarom élni az életemet a jövőben, de még mindig nem tudom. Jelen pillanatban nem vagyok benne biztos, hogy akarok a házasságomon javítani, és úgy érzem, kell még néhány hét, hogy ezt eldöntsem. Ha esetleg úgy döntök, hogy nem látom értelmét a küzdelemnek, akkor egy nagyon nehéz időszak áll előttem, amikor nyilván nem azon fogok gondolkodni, hogy Rómeóval akarok-e élni vagy sem, hanem csak azon, hogy oldjam meg az életemet a gyerekeimmel (részben) a férjem nélkül. De most nem akarok ezen gondolkodni. Majd néhány hét múlva visszatérek erre. Rómeó meg majd csak azután következhet, ha egyáltalán következhet.