Hosszú ebédszünet. Még hosszabb ebédszünet. Ha így folytatom, előbb-utóbb feltűnik valakinek. Át kell tenni a randikat másik időpontra. De akkor meg otthon magyarázkodhatok, mire fel ez a sok túlóra mostanában. De az is lehet, hogy ... á, majd meglátjuk.

A lényeg, hogy ez nagyon jó most. Nem értem, mire fel ilyen hatalmas sebességgel haladunk, de természetes, hogy ez történik. Az okát még nem értem, de tudom, hogy így kell lennie. Előbb-utóbb az oka is kiderül. Addig igyekszem a legtöbb jót kihozni belőle, élvezni minden pillanatot.

Nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy megtaláltam azt, amit/akit kerestem. Régen éreztem már ilyet. Már első látásra egyértelmű volt, hogy ez működni fog, és ez az érzés csak fokozódott, ahogy telt az idő, pedig csak ebédeltünk. Holnap is fogunk...

Jó pár napja nem írtam már, nagyon el voltam foglalva. Alig van időm bármire, sok a meló, meg otthon is voltak történések.

Az utóbbi időben rájöttem arra, hogy vannak bizonyos kapcsolatok, amik nem tesznek nekem jót, ezeket valamilyen módon meg kell szakítani. Az ember persze nem szeret megsérteni senkit, ezért néha ez nagyon nehéz, de ha úgy látom, hogy hasznos lehet, akkor lépni kell. Most nagyon gondolkodom két olyan kapcsolaton is, ami szerintem számomra nem jó, sem a hangulatomnak nem tesz jót, sem a gondolkodásomnak. De nem tudom, hogyan vessen ezeknek véget. Mindkét esetben olyan emberről van szó, aki nem ért a szép szóból, számukra az, hogy "nekem ez így nem jó" nem jelent semmit, ragaszkodnak a saját céljaikhoz, elképzeléseikhez. És ami még rosszabb, próbálnak meggyőzni róla, hogy nekem is így jó. Pedig nem. Szóval most van egy kis küzdés, egyrészt saját magammal, másrészt velük. De ezt is megoldom.

Akinek kisgyereke van, tudja, hogy a május-június őrült pörgéssel telik, szinte minden második napra jut valami program az óvodában, iskolában, ami persze a szülőket is mozgatja. Én már hetek óta naptárral járok mindenhova, és a nagyszülőkkel is leíratom, mikor milyen program van, mert egyedül képtelen vagyok mindenütt ott lenni. Különösen, hogy a munka is beindult, minden fronton, alig látok ki a fejemen, annyi a tennivaló. El is fáradok estére rendesen, néha a fejem is fáj. Amikor hazaesek, állandóan csörög a telefon, a gyerekek lógnak rajtam, vagy azt kell észben tartani, hogy másnapra mit készítsek elő, és egyáltalán, hol töltöm a következő napot és mivel. Tény, hogy az unalmas napokat sokkal jobban utáltam, de most már jól esne egy kis lassítás. Talán ha kitör a vakáció, kicsit könnyebb lesz. Legalábbis remélem.

Az utóbbi időben sokat javult a kapcsolatunk a férjemmel. Nem tökéletes, soha nem lesz az, de nagyságrendekkel jobb, mint néhány hónappal ezelőtt. Talán ez az oka annak, hogy igazából annyira nem érdekelnek most más pasik, nem keresem a szerelmet vagy a fellángolást, és azokkal sem nagyon keresem a kapcsolatot, akikkel egyébként szoktam. De érzem, hogy ez messze nem az, amire én vágyom, És tudom, hogy nem a férjem lesz az, aki nekem megadja azt, amire vágyom, pedig most tényleg jó vele.

Mostanában az egyetlen férfi, aki a férjemen kívül fel tud húzni, A.E., aki egyre inkább érdeklődik irántam, és hosszasan beszélgetünk, amikor tudunk. Többször is volt már olyan érzésem, hogy én most azonnal vele szeretnék lenni, odabújni hozzá és úgy beszélgetni. Mivel úgy éreztem, félreérti a vágyaimat, részletesen el is mondtam neki, mit érzek. Szeretnék vele lenni, érezni az ölelését, érezni a testét, de nem feltétlenül szeretnék vele szeretkezni. Tudom, hogy nagy eséllyel oda vezetne a beszélgetés, de nem ez lenne a cél. Az együttlét, az intimitás lenne a cél. Azt hiszem, megértette. És úgy érzem, ő is valami hasonlót érez, annyi különbséggel, hogy ő biztos benne, hogy oda vezetne...

Nem tudom pontosan, miért vagyok ennyire beindulva rá, talán azért, mert tudom, szinte semmi esély nincs arra, hogy a valóságban találkozzunk, és ezért "merek" vágyakozni rá ennyire. Ez a vágyakozás azért annyira nem jó, pont azért, mert esélytelen a beteljesedése. És így azért eléggé furcsa a dolog.

Tegnap telefonált a prof és célzott rá, hogy ideje lenne már találkoznunk. Aztán e-mailt kaptam B.D.-től, aki célzott rá, hogy meglátogathatnám végre. Igazából nem is célzott, konkrétan meghívott.

Jól esik az érdeklődésük, de jelenlegi lelki állapotomban még azt sem igen tudom eldönteni, hogy akarok-e kávét inni, nemhogy azt, hogy akarok-e velük lenni. És nem velük van a baj. Velem. Ott belül. Tegnap óta letargiában vagyok, pedig semmi konkrét oka nincs.

Amikor a barátnőmnek meséltem, hogy A.E.-vel beszélgetek, és elég ha csak a mosolyát nézem, és rohanni akarok hozzá, azt mondta: "a könnyebbik utat választod. Ő messze van, elérhetetlen, ezért vágysz rá.". Ebben lehet valami. Abban semmi kockázat nincs, ha én A.E. iránt vágyakozom, úgyis tudom, hogy nem jön, nem kell döntéseket hozni vele kapcsolatban. Én általában határozott vagyok és döntésképes, de mostanában mintha ez nem lenne annyira igaz, különösen nem lelki és szívügyekben.

Meg kell hagyni, nincs itt nagy tolongás az olvasók között, de mitől is lenne, amikor semmilyen zaftos téma nem fordul elő mostanában? Tiszta jó kislány lettem, én magam sem értem, hogy történt :). Nem mondhatnám, hogy nem adódik lehetőség, mert ha igazán szeretném, az adódna, de úgy látszik, most annyira nem szeretném. Vagy nem azzal szeretném, akivel adódik. Kicsit vitatkozom saját magammal (meg a barátnőmmel, akivel persze megbeszélem ezeket a dolgokat), hogy mi az, ami most igazán kell nekem? Én ma arra jutottam, hogy nem egy pasi, de a barátnőm szerint ez nem igaz. Szerinte igenis kell nekem egy pasi, csak nem akarom bevallani magamnak sem. Hát nem tudom, lehet, hogy igaza van. Előbb-utóbb majd csak kiderül.

Néhány hete írtam róla, hogy egy régi pasim felbukkant az életemben újra egy e-maillel. Utána beszélgettünk elég sokat és megbeszéltük, hogy egyik nap együtt ebédelünk, de valamiért lemondta. Az okát nem tudom, nem firtattam, bárkinek közbejöhet bármi. Ma hívott fel újra, megint elég sokat beszélgettünk, és meghívott a lakásába. Meg elmondta, hogy valahol a Balaton partján neki van egy kis szobája, ahova bármikor mehet, és általában egyedül szokott lenni, de én is elférnék...

Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy felejtsen el, nem szeretnék vele lefeküdni. De nem mondtam. Egyelőre csak hárítottam, hogy mostanában biztosan nem érek rá (és ez mellesleg igaz is), a többit meg majd meglátjuk. Teljesen normálisan fogadta a dolgot, de szerintem reménykedik. És nem tudom, mit tegyek. Megsérteni nem akarom, de lehet, hogy mégis az lenne a legjobb megoldás, ha egyenesen megmondanám, hogy nálam már régen nincs esélye... Eddig még működött a hárítás (néhány éve is bepróbálkozott, akkor sem találkoztam vele nála, csak publikus helyen), de szemétségnek érzem. Most nyertem néhány hetet, de lehet, hogy a végén színt kell vallanom.

Élek még, csak épp nem nagyon tudok miről írni. Vannak jobb napjaim, vannak kevésbé jók, de nincs mit leírni róluk. Dolgozom, várom a visszajelzéseket a munkakeresésről, tartom a kapcsolatot a barátaimmal és várom, hogy szembejöjjön velem egy normális pasi az utcán :). Na jó, ez utóbbi annyira nem lényeges, de azért ha jönne, nem üldözném el. Néha kicsit siettetném az időt, mert lesz egy-két nap a közeljövőben, amit nagyon várok, de tudom, hogy ha ezek eljönnek, hamar véget is érnek, és azt nem szeretném, tehát valahogy úgy szeretném, hogy gyorsan jussak el odáig, de akkor álljon meg az idő egy kicsit. Tudom, nem kérek sokat :).

10-11 évvel ezelőtt beszélgettem egy sráccal elég sokat a neten, mindenről. 8 évvel fiatalabb nálam, ami akkor még elég jelentős különbség volt, és nagyon sokat kérdezett. Kedves volt, aranyos, jókat beszélgettünk. Aztán pár évre majdnem teljesen eltűnt az életemből, csak egy-egy üzenet jött úgy félévente, bejelölt a Facebookon, de nem volt jelentősebb kommunikáció közöttünk.

Pár hete írtam neki egy üzenetet, akkor válaszolt, de nem sokat beszélgettünk. Aztán valamelyik nap küldött egy érdekes üzenetet, amelyben szexuális problémáival kapcsolatban tett fel kérdést, tanácsot kért tőlem. Tetszett a hozzáállása a dologhoz, és mivel korábban is nyíltak voltunk egymással, nem csináltam belőle problémát (minden bizonnyal ő is azért mert tőlem kérdezni, mert tudta, hogy én nem fogok ebből problémát csinálni), és válaszoltam neki legjobb tudásom szerint (telefonos segítséget is kértem, innen is köszi ;) ). Aztán tovább kérdezett, én meg további tanácsokat adtam. Több kérdést is feltett, amiből kiderült számomra, hogy a körülményei miatt (neveltetés, vallás, család, nemzeti kultúra) nem igazán tudja megbeszélni ezeket a dolgokat senkivel. Ezért is segítettem neki szívesen. Nagyon hálás volt, és látszott, hogy komolyan veszi a tanácsaimat, és el fog gondolkodni rajtuk. Majd rákérdezek később, változott-e valami :). Remélem, tudtam neki segíteni, majd indítok egy tanácsadást ;).

* vajon hányan találnak ide ezzel a kereső kifejezéssel?