Néhány nap kettesben, az utóbbi időben több figyelem egymás iránt, pihenés, jó idő - pont erre volt szükségem. Jó együtt lenni, jó egymást szeretni, jó átölelni, megpuszilni. Régen nem hangzott már el a "szeretlek", de mostanában többször is. Most jó.

Nem nagyon tudok miről írni. Ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak jó ideje. Néha úgy érzem, most jobb, aztán újra úgy, hogy mégsem annyira. Alapjában véve annyira nem rossz most, de azért a hiányérzet még mindig bennem van. Még mindig úgy érzem, hogy nem kapok elegendő figyelmet és elegendő érintést, simogatást. De ezen az sem fog segíteni, ha mondjuk Rómeóval találkozom két hónap múlva 2-3 napra, vagy esetleg meglátogatom újra J.-t egy hétvégére, sőt, az sem, ha A.-val sikerül találkozni majd jövő hónapban. Ez mind szép és jó lenne (lesz), de nem elég. Én azt szeretném, ha bármikor átölelhetném azt a valakit, ha mindig megsimgatna, amikor elmegy mellettem, vagy csak rám mosolyogna akár munka vagy tévénézés közben. Ez nincs, és ez nagyon hiányzik.

Rómeó barátom elég sokat dolgozik (60 óra/hét, de néha több is), és munkaideje nagy részét kinn tölti terepen. Így nap közben minimális időnk van beszélgetni. Éjjel viszont nagyon aktív tud lenni, 3-4 óra alvás elég neki és a leglehetetlenebb időben képes küldeni üzenetet. Este úgy szoktam lefeküdni, hogy végiggondolom, van-e kedvem éjjel felkelni vagy sem. Ha van, akkor rezgőre állítom a telefont, ha nincs, akkor teljesen némára. Ilyen esetekben csak reggel olvasom el, mit írt. "Imádom", amikor hajnali egykor megírja, hogy ő vár engem, majd kicsit később még küld üzenetet, hogy ébren van és én hol vagyok. Reggel megírom neki, hogy általában aludni szoktam éjjel.

Mostanra azért már nagyjából érzékelte, hogy ez nekem annyira nem jó, és legtöbbször este üzen, hogy lesz-e éjjel, mikor tud lenni és a többi. Ha tudunk beszélni, akkor általában 8 és 10 között jön valamikor, és leginkább tőlem (és a lehetőségeimtől) függ, hogy meddig tudunk beszélgetni. Legutóbb hajnali egykor fejeztük be.

Az ellentmondásokat már tisztáztuk, és úgy látom, kellőképpen megijedt attól, hogy (újra) elveszíthet, és őszintén válaszol a kérdéseimre. A mosolyától és a huncut szemétől továbbra is elolvadok, és ezzel ő tisztában is van. Viccelődni is szoktunk, imádom, amikor nevet a poénjaimon :). Nem tudom, mi lesz ebből a dologból, sok múlik azon, tudunk-e a közeljövőben személyesen találkozni. Ha túl sokat kell rá várni, akkor ellaposodhat, de egyelőre még izgatottan várjuk a lehetőséget.

Mennyivel jobb úgy szeretkezni, hogy nem érzem kötelességnek, nem vagyok görcsös miatta, hanem felszabadultan tehetem. Azért teszem, mert jól esik és pont vele esik jól. Nem is tudom megmondani, mikor volt vele legutóbb ennyire jó.

Az önbizalmamat meg erősen növeli a tény, hogy a vetélytársnak nevezett valakit egyáltalán nem tartom vetélytársnak, mások véleménye szerint sem kell komoly fenyegetésnek éreznem. És magamtól is tudom, hogy nem kell tőle félnem, a fellángolás hamar el fog múlni, miatta nem lesz megoldhatatlan konfliktusunk. Ja, és azzal, hogy gyakorlatilag elhajlási engedélyt adtam, már nem is lesz olyan érdekes a dolog számára ;).

Megbeszéltük. Meglepő eredményre jutottunk, de nagyon örülök neki, hogy normális hangnemben tudtunk eljutni oda. És igazából az eredménynek is örülök. Nem tudom, hogy a megállapodásunk alapján élt életünk mennyire lesz sikeres, de elindultunk egy úton, amiből nagyon jó dolgok sülhetnek ki. És ez jó, mert mindketten azt akarjuk, hogy jó legyen nekünk. Megnyugodtam egy kicsit. És szerintem ő is. Jó, hogy leültünk és beszéltünk, ez már nagyon kellett.

Nem nagyon szeretem ezt az érzést. Igazából nem szeretnék nyomozni a férjem után, de van egy gyanúm, és a bizonytalanságot meg utálom. Az már biztos, hogy nem mondott igazat, de hogy mi az igazság, azt még nem tudom. Mi a fenét csináljak?

Azt hiszem, direktbe nyomozni nem fogok, de figyelek. Figyelem a jeleket, amelyek segítenek majd a döntésben. Előbb-utóbb döntenem kell, hogy mit szeretnék a kapcsolatunkkal kezdeni, ez is egy aspektus a döntéshez. De nem könnyű.

Sokat gondolkodtam azon (már megint a gondolkodás! nem kéne annyit), hogy miért "kergetem" én mostanában a kapcsolatokat, miért van igényem arra, hogy egy időben akár több pasi is körülrajongjon. Aztán rájöttem: szeretethiányom van. Egyszerűen nem kapom/kaptam meg azt a figyelmet és szeretetet, amire szükségem van. Amikor úgy érzem, hogy a közvetlen környezetem nem figyel rám eléggé, nem kapok elég ölelést vagy szép szavakat, akkor görcsösen keresem a kapcsolatot azokkal a pasikkal, akikről tudom, hogy bármikor szívesen udvarolnak nekem, ha tehetik nemcsak megölelnek, de más módon is kifejezik az érzéseiket és szeretnének boldognak látni. És én nagyon hálás "közönség" vagyok, ha kedvességet kapok, én is kedvességet adok. Így aztán én is jól járok, ők is jól járnak.

De igazából ez csak rövid távú "jól járás", akkor épp jól érzem magam, aztán később valószínűleg újra és újra előjön ez a szeretethiány, és újra kezdődik az egész elölről. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nem lenne szükségem ilyen "pótlásokra".

Mint az látható lejjebb, a blogimport sikeresen befejeződött, köszönet a blog.hu csapatának :).

A kommentek is megvannak, de a freeblogos accountról küldöttek ismeretlenként szerepelnek. Ennél nagyobb bajunk soha ne legyen. Lehet, hogy majd átnézem őket, és megpróbálom beazonosítani, hogy tudjuk később is, ki írta. A régi blogot egyelőre a helyén hagyom, de elképzelhető, hogy záros határidőn belül ki fogom törölni, nem nagyon van értelme két helyen közzétenni ugyanazt.

Ma reggel kicsit jobb a kedvem, mint az utóbbi időben bármikor. Ez részben köszönhető a tegnap estének, ami elég jól sikerült, részben a ma délutánnak, ami remélem, elég jól fog sikerülni. Nagyon rámfér már egy kis kényeztetés, az az érzés, hogy valakinek igazán fontos vagyok. Remélem, ezt ma délután megkapom.

Utálom, hogy ennyire hideg van, a hideg szelet kimondottan gyűlölöm. Szeretnék végre igazi tavaszt, nemcsak egy napig, hanem 2 egész hónapokig. Valaki esetleg nem intézkedne ez ügyben? Vannak az olvasók között Sándorok, Józsefek vagy Benedekek? Ha igen, sürgősen szedjék össze magukat, mert már így is késésben vannak.

Túlságosan sok időm van gondolkodni, és ez sosem jelent jót. Folyamatosan kattognak a fogaskerekek, hogy mit kellene csinálni, hogyan kellene csinálni. A nagy baj az, hogy igazából én magam sem tudom, mit akarok. Vannak pillanatok, amikor az egészet fel akarom adni és teljesen új életet kezdeni, mert úgy érzem, ez a mostani nem tartható fenn. A másik pillanatban meg arra gondolok, hogyan tudnám én ezt megtenni, ez az életem, ezt kell folytatni, és biztosan lehet rajta javítani. Sajnos nem tudok dűlőre jutni, és ez valószínűleg azért van, mert nem igazán történik semmi olyan változás, ami miatt érdemes lenne bármit is tenni, vagy egyáltalán elgondolkodni a jövőn. Ha legalább találnék egy új állást, az már segítene a helyzeten, egyrészt mert talán jobban le lenne terhelve az agyam, másrészt meg hozna magával néhány új dolgot, ami kibillentene a tespedtségtől. De most mást nem nagyon tudok tenni, mint várakozni.