Hogy miből veszem észre? Egyrészt a tavaszi szünetből, amit a gyerekekkel töltöttem külföldön. Igazán jól sikerült kirándulás volt, ők is élvezték, én is. 

De amiből még inkább észreveszem: a pasik megint beindultak. Újak is felbukkantak, de leginkább a régiek kerültek elő, és elég egyértelmű jeleket küldenek arról, mi is a szándékuk. Van, akinek az akarata tetszik, mondhatom, összecseng az enyémmel, másoké viszont nem annyira tetszik. Némelyik játékba belemegyek, másokba nem annyira. Mindenesetre azt érzem, hogy az élet beindult. 

Időm egyébként nagyjából semmire nincs, ahogy az így április-május tájékán lenni szokott, sőt, még inkább. Két hét alatt négy különböző országban fogok megfordulni, ez már nekem is sok. De így alakult, és ha már ez a helyzet, megpróbálom kihozni a maximumot belőle és élvezni, amennyire lehet. 

Kellett nekem mondani, hogy nem történik semmi.

Tegnap délután jött egy e-mail, amikor megláttam, majdnem kiesett a szívem a helyéről. És ez nem volt jó érzés. Az ex írt. Volt benne egy szép nagy szúrás, de amúgy normális hangnemben megint (nem is csodálkozom) segítséget kért. Nem, nem akarok segíteni neki. Szálljon le rólam egyszer és mindenkorra. Tegnap mégis megtettem, amit kért, mert nem csak neki segítettem vele, hanem másnak is. Elintéztem pár telefont. Ő közben írogatta az e-maileket és miközben írta, hogy mi az üzleti problémája, nagyjából elmesélte, milyen egyéb dolgai vannak. Mintha az engem annyira érdekelne. Nem is reagáltam semmire. A lényegre szorítkozva leírtam neki, amit megtudtam és elintéztem, és semmi mást nem írtam. Az utolsó e-mailjében azt írta, hogy majd 2 óra múlva ír. Hála istennek ez azóta sem történt meg. Remélem, felfogja végre, hogy nem akarom, hogy bármilyen kicsi része legyen az életemnek. Ha sikerül elintéznie azt, amit most akar, akkor talán sikerül megszabadulni tőle örökre, mert akkor elhagyja ezt az országot. Csak két dologtól félek: az egyik, hogy ez sokáig tart, a másik pedig hogy szereti Magyarországot, és vannak itt barátai, szóval szerintem fog még visszajárni ide. De ez sem érdekel, csak engem hagyjon békén most már, örökre.

Kissé unalmasnak tűnhet az életem a külső szemlélők számára. Nem nagyon történik semmi, csak végzem a dolgom, intézem az ügyeimet. Pasik vannak ugyan a láthatáron, de igazából semmi említésre méltó esemény nem történt az elmúlt néhány hétben. Van alakuló kapcsolat, ami akár komoly is lehet. Van a múltból újra előbukkanó szerető, akivel még bármi megtörténhet. De ha jobban megnézzük, tényleg nem történik semmi említésre méltó. Ezért is nem írok ide mostanában túl gyakran. Lehet, hogy a jövőben ez majd másképp lesz, egyelőre nem ígérek semmit :).

Reggel a vonaton K.P.-vel, mintha nem is telt volna el majdnem két év, jókat nevetgélünk. Nagyon ritkán futunk össze, de az pont elég.

Délelőtt telefonon K.-val, aki közli, hogy sokat gondol rám, és jövő héten találkozni szeretne. Rendben, részemről semmi akadálya, miért ne? Vele mindig nagyon jó volt, és ez a kihagyott pár hónap még jót is fog tenni szerintem.

A barátnőmmel egyetemben regisztráltunk egy magyar társkereső oldalra, próba - szerencse alapon. Most napok óta röhögünk a pasikon. Komolyan, némelyik hihetetlen. Van, aki olyan szinten van elszállva magától, hogy csak és kizárólag tökéletes nővel hajlandó szóba állni, de amikor képet kér tőle az ember, akkor hirtelen visszakozik. Lehet, hogy ő nem olyan tökéletes? Van, aki egy fél arckép alapján kijelenti, hogy "kívánlak". Hát ja, végül is lyuk - lyuk, mindegy, milyen a hozzá tartozó test, nem?

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy normális férfiak is előfordulnak, vannak, akik nagyon intelligensen közelítenek az emberhez. Volt néhány olyan házas ember, akik a barátnőmet megkörnyékezték, ő mindenkinek visszaírta, hogy ne haragudj, de házas emberrel nem kezdek. A válasz minden esetben nagyon udvarias és kedves volt, megköszönték a válaszát, és normális hangnemben elköszöntek.

Olyan is akadt, aki mindkettőnknek csapta a szelet, pedig egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, sem külsőleg, sem belsőleg. Elég hamar sikerült is mindkettőnknek "megszabadulni" tőle. Összességében eddig még sok sikert nem könyvelhetek el, érdeklődők vannak, de van egy olyan érzésem, hogy nem ott fogom megtalálni az igazit. Persze semmi sem kizárt :). Addig is jól szórakozom.

Szilveszter éjjel elküldtem néhány e-mailt és üzenetet, "elbocsátó szép üzenet" formában. Sajnos nem igazán volt érthető a címzettek számára, mit akarok, illetve nem akarok, ezért aztán volt, akit töröltem a messengerből, sőt ignoráltam is, mert már rettenetesen zavar, hogy nem hagy békén. 

Úgy döntöttem, 2014 az én évem. Eddig még nem panaszkodom :), elég jól alakultak az első napok. Volt munka, család, beszélgetés a főnökkel, telefonhívás kiegészítő munka-ügyben, megszervezett randi hétvégére, szóval jól alakulnak a dolgok. Az egész rend rakást nagyon tudatosan eldöntöttem, a barátnőm segítségével végig is fogom csinálni. Nagyon rám fér. 

Idénre befejeztem a munkát. Mármint a hivatalos munkahelyit. Itthon persze lesz bőven mit tenni, de azért ez mégiscsak más. Nem kell hajnalban kelni, még a héten a gyereket el kell vinni iskolába, de akkor sem hajnali keléssel. Nap közben hiába van házimunka, lehet pihengetni, lustálkodva kávét inni, játszani a kisebbikkel, aztán hétvégén készülni a karácsonyra, takarítani, sütni, a gyerekekkel együtt. Majdnem három hétig itthon leszek, de jó lesz :). 

Néha kimondottan jól érzem magam, máskor nem annyira. Heti egy-két telefon még mindig jön üzleti ügyben, akkor hazudok egy hatalmasat és lerázom az illetőt, átirányítom másokhoz, megadom a telefonszámokat, neveket, és sajnáltatom az exet. Mert ilyen rendes vagyok, hogy nem mondom meg az igazat, így nem utálják, hanem sajnálják. Hát van, amikor ez a célravezetőbb.

A telefon után általában kicsit rosszabbul érzem magam, mert eszembe jut, hogy mit művelt, és nem értem, hogy nem vettem észre, meg kicsit sajnálom magamat, mert naív voltam. Aztán megrázom magam és úgy fogom fel, hogy szerencsére még időben kiderült, és most így sokkal jobb.

Nagyon furcsa érzés, de szinte várom, hogy egy-két napot egyedül lehessek karácsonykor. Azt hittem, utálni fogom a gondolatot is, de nem, most valahogy nem hiányzik az, hogy valakihez alkalmazkodni kelljen, ki kelljen találni, mit szeretne. Jó lesz, hogy nem kell jópofizni a férjem családjával, mivel én nem megyek hozzájuk karácsonyozni. Nem kell a testvéremékkel sem, mert hozzájuk sem megyek, ők most fogadják el, hogy nincs kedvem senkihez. Ebben a helyzetben azt hiszem, ezt meg lehet érteni. Amikor a gyerekek az apjukkal lesznek, én egyedül fogok otthon üldögélni, vagy összejövök szintén szingli barátokkal és nagyon jól fogom érezni magam. Így döntöttem :).

Két különböző férfi kérte meg a kezemet rövid időn belül. Egyiküket sem zavarja, hogy még férjnél vagyok. Egyiküket sem zavarja, hogy soha nem találkoztunk még, sőt, egyikükkel még csak nem is beszéltem. Úgy tűnik, halálosan komolyan gondolják mindketten, hogy én fogom őket boldoggá tenni, mi együtt leszünk egy boldog család. Természetesnek veszik, hogy majd itt élnek velünk, nem zavarja őket, hogy nem beszélik a nyelvet. És természetesnek veszik, hogy oda vagyok értük. Pedig nem. És nem is csinálok úgy, mintha oda lennék. Sőt, próbálom figyelmen kívül hagyni az üzeneteiket, nem reagálok, vagy ha igen, csak tőszavakban. Nem mondtam még egyiknek sem, hogy szeretem, ezen kicsit azért csodálkoznak, de túllépnek a dolgok. Mondják ők eleget. Próbálom finoman jelezni, hogy ez így nekem nem annyira tetszik, egyrészt túl gyors a dolog, másrészt meg alig tudok róluk valamit, mégis hogy gondolják... De nem értik. Vagy úgy csinálnak, mintha nem értenék. Nem akarom őket megbántani, és sokkolni sem. De lehet, hogy kéne. Próbálok diplomatikusan fogalmazni, de ha másképp nem fog menni, akkor elmesélem majd a fél nyaramat. Elmondom majd, miért nem tudok bízni abban, aki nem mutatja meg magát webcamerán. Elmondom majd, hogy miért nem nyitom meg a szívemet előttük és engedem magam beleszeretni néhány fotóba. Elmondom majd, hogy a magyar nyelvtudás hiánya milyen problémákat okozhat, és hogy én nem vagyok hajlandó még egy embernek az ingyen tolmácsa és titkárnője lenni. Azt már elmondtam, hogy hiába vagyok megkeresztelve, számomra nem fontos a templomba járás és az imádkozás. De ezt sem értik. Mindkettőnek az a mániája, hogy majd én vele elkezdek templomba járni. Kezd a nyavalya, ha eddig nem tettem saját önszántamból, miért tenném más kedvéért? Nem akarok durva és drasztikus lenni, hiszek abban, hogy értelmes emberek megértik az észérveket. De ha másképp nem megy, akkor simán ignorálni fogom őket, ha nem értik, hogy ez nekem így nem jó.

Az a baj, hogy mindkettő jóképű, okos, simán lehet, hogy ha itt találkozom velük a folyosón, akkor már boldog párkapcsolatban élek. De így, néhány ezer km távolságból, más nyelvi közegben, más kultúrában nem megy. Most már nem megy olyan könnyen. Túlságosan óvatos vagyok, rosszak a tapasztalataim. Kicsit félek, és nagyon megijesztenek ezekkel az érzelmi kitörésekkel.

Az a bizonyos cérna elszakadt. Nem azzal van baj, hogy várni kell, azt kivárnám. De ha a várakozás ideje alatt elfogadhatatlan stílust enged meg magának arra hivatkozva, hogy sok a stressz - azt már nem vagyok hajlandó elviselni. És a legszomorúbb az, hogy nem érti, mi ezzel a baj. Nem érti, miért kellene bocsánatot kérnie. Nem veszi észre (vagy nem akarja észrevenni), hogy mennyi időt és energiát szántam arra, hogy neki segítsek. Valahogy természetesnek veszi. Ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj, ha emellett nem rajtam töltené ki a haragját az egész világgal szemben. Hát én ezt nem engedem.

Azt hittem, működhet, de nem akarom feladni a saját személyiségemet senkiért, akármennyire szeretem. Fáj, de eldöntöttem, hogy ennek vége. Mégpedig teljes mértékben, ahogy lehet, mindenféle kapcsolatot meg akarok szakítani vele. Nem leszek a "barátja", ha nem lehetek a szerelme. Jó lenne, ha lenne mellettem egy férfi, akihez oda lehet bújni, de nem minden áron kell. Sajnálom, hogy így alakult, de örülök, hogy ez az oldala most jött ki, és nem fél év múlva, amikor már erősebben kötődöm hozzá.