Idénre befejeztem a munkát. Mármint a hivatalos munkahelyit. Itthon persze lesz bőven mit tenni, de azért ez mégiscsak más. Nem kell hajnalban kelni, még a héten a gyereket el kell vinni iskolába, de akkor sem hajnali keléssel. Nap közben hiába van házimunka, lehet pihengetni, lustálkodva kávét inni, játszani a kisebbikkel, aztán hétvégén készülni a karácsonyra, takarítani, sütni, a gyerekekkel együtt. Majdnem három hétig itthon leszek, de jó lesz :). 

Úgy döntöttem, nem megyek bele olyan kapcsolatokba, ami már az elején szenvedés. Ennek köszönhetően valószínűleg megsértettem valakit, aki nem örült neki, hogy én nem szoktam őt felhívni, de mondtam, hogy nagyon drága a külföldi hívás, nem fér bele a költségvetésbe. Erre ő: te nem hívsz, de én hívjalak? A következő mondatomra elköszönt: nem én kértelek, hogy hívj, a te döntésed volt. Na ez nyilván nem tetszett neki, de nem érdekel. Azóta az ismerőseim közül is töröltem, nem volt ennek a dolognak így semmi értelme.

A másik - egyébként nagyon szimpatikus - férfinak is elmondtam az első komolyabb beszélgetésünkkor, hogy én nem fogok vele templomba járni, meg minden nap imádkozni, erre ne számítson. Azt mondta, semmi gond, nem fogja forszírozni a dolgot. Ezek után nagyon jót beszélgettünk. Hogy lesz-e folytatása, nem tudom, ha nem jelentkezik, akkor valószínűleg mégis gond. De ezt muszáj már az elején tisztázni, mert később parttalan vitákhoz vezethet. És annyira nem vagyok én rászorulva egy kapcsolatra, hogy már a legelején tele legyek kompromisszumokkal.

Mit csináljak? Hogy értessem meg vele/velük, hogy nem vagyok kész az ilyen típusú komoly kapcsolatra? Özvegy (vagy annak mondott) 40-50 közötti pasik akarják velem leélni az életüket. Vagy legalábbis ezt mondják. Mert hogy lehet ilyet akarni úgy, hogy még nem is látott élőben? Sőt, webcamerával sem? Max. a hangomat hallotta, de némelyik még azt sem. Van, aki megérti, hogy "nem, én ezt így nem akarom". De van, aki egyszerűen nem érti. Hogy szerintem nem ismerjük egymást eléggé. Hogy nekem nem elég képeket látni róla, de azt sem szeretném, ha idejönne egy hónapra, mert mi van, ha első nap kiderül, hogy nem kérek belőle? Amikor azt modja, hogy "Veled akarom felépíteni az életemet" meg "te vagy életem szerelme" meg hasonlók, legszívesebben kimenekülnék a világból. És hiába próbálom hárítani, nem veszi a lapot. Legyek bunkó? Nem szívesen tenném. De lehet, hogy az lenne a megoldás :(.

Néha kimondottan jól érzem magam, máskor nem annyira. Heti egy-két telefon még mindig jön üzleti ügyben, akkor hazudok egy hatalmasat és lerázom az illetőt, átirányítom másokhoz, megadom a telefonszámokat, neveket, és sajnáltatom az exet. Mert ilyen rendes vagyok, hogy nem mondom meg az igazat, így nem utálják, hanem sajnálják. Hát van, amikor ez a célravezetőbb.

A telefon után általában kicsit rosszabbul érzem magam, mert eszembe jut, hogy mit művelt, és nem értem, hogy nem vettem észre, meg kicsit sajnálom magamat, mert naív voltam. Aztán megrázom magam és úgy fogom fel, hogy szerencsére még időben kiderült, és most így sokkal jobb.

Nagyon furcsa érzés, de szinte várom, hogy egy-két napot egyedül lehessek karácsonykor. Azt hittem, utálni fogom a gondolatot is, de nem, most valahogy nem hiányzik az, hogy valakihez alkalmazkodni kelljen, ki kelljen találni, mit szeretne. Jó lesz, hogy nem kell jópofizni a férjem családjával, mivel én nem megyek hozzájuk karácsonyozni. Nem kell a testvéremékkel sem, mert hozzájuk sem megyek, ők most fogadják el, hogy nincs kedvem senkihez. Ebben a helyzetben azt hiszem, ezt meg lehet érteni. Amikor a gyerekek az apjukkal lesznek, én egyedül fogok otthon üldögélni, vagy összejövök szintén szingli barátokkal és nagyon jól fogom érezni magam. Így döntöttem :).

Két különböző férfi kérte meg a kezemet rövid időn belül. Egyiküket sem zavarja, hogy még férjnél vagyok. Egyiküket sem zavarja, hogy soha nem találkoztunk még, sőt, egyikükkel még csak nem is beszéltem. Úgy tűnik, halálosan komolyan gondolják mindketten, hogy én fogom őket boldoggá tenni, mi együtt leszünk egy boldog család. Természetesnek veszik, hogy majd itt élnek velünk, nem zavarja őket, hogy nem beszélik a nyelvet. És természetesnek veszik, hogy oda vagyok értük. Pedig nem. És nem is csinálok úgy, mintha oda lennék. Sőt, próbálom figyelmen kívül hagyni az üzeneteiket, nem reagálok, vagy ha igen, csak tőszavakban. Nem mondtam még egyiknek sem, hogy szeretem, ezen kicsit azért csodálkoznak, de túllépnek a dolgok. Mondják ők eleget. Próbálom finoman jelezni, hogy ez így nekem nem annyira tetszik, egyrészt túl gyors a dolog, másrészt meg alig tudok róluk valamit, mégis hogy gondolják... De nem értik. Vagy úgy csinálnak, mintha nem értenék. Nem akarom őket megbántani, és sokkolni sem. De lehet, hogy kéne. Próbálok diplomatikusan fogalmazni, de ha másképp nem fog menni, akkor elmesélem majd a fél nyaramat. Elmondom majd, miért nem tudok bízni abban, aki nem mutatja meg magát webcamerán. Elmondom majd, hogy miért nem nyitom meg a szívemet előttük és engedem magam beleszeretni néhány fotóba. Elmondom majd, hogy a magyar nyelvtudás hiánya milyen problémákat okozhat, és hogy én nem vagyok hajlandó még egy embernek az ingyen tolmácsa és titkárnője lenni. Azt már elmondtam, hogy hiába vagyok megkeresztelve, számomra nem fontos a templomba járás és az imádkozás. De ezt sem értik. Mindkettőnek az a mániája, hogy majd én vele elkezdek templomba járni. Kezd a nyavalya, ha eddig nem tettem saját önszántamból, miért tenném más kedvéért? Nem akarok durva és drasztikus lenni, hiszek abban, hogy értelmes emberek megértik az észérveket. De ha másképp nem megy, akkor simán ignorálni fogom őket, ha nem értik, hogy ez nekem így nem jó.

Az a baj, hogy mindkettő jóképű, okos, simán lehet, hogy ha itt találkozom velük a folyosón, akkor már boldog párkapcsolatban élek. De így, néhány ezer km távolságból, más nyelvi közegben, más kultúrában nem megy. Most már nem megy olyan könnyen. Túlságosan óvatos vagyok, rosszak a tapasztalataim. Kicsit félek, és nagyon megijesztenek ezekkel az érzelmi kitörésekkel.

Az az érzésem, a férjem nem hiszi, hogy komolyan gondolom a válást. Folyamatosan olyan érzésem van, mintha szeretné az egészet elkerülni. Képtelenség leülni vele és megegyezni. Azt hajtogatja, hogy ellenséges vagyok, de persze hogy idegesít, hogy nem történik semmi. Én nem vagyok hajlandó kötelességből mosolyogni. Ha egyszer nem szeretem, akkor nem szeretem. Pont. A gyerekek miatt elviselem a jelenlétét, de ne várja el, hogy örüljek neki. És előbb-utóbb fel kell fognia, hogy akármennyire is övé a lakás fele, jelenleg én élek benne a gyerekekkel, és neki ehhez alkalmazkodni kell, és nem úgy viselkednie, mintha ő is ott lakna. Nem lakik ott. Ha ő úgy gondolja, hogy szívességből költözött el, akkor mondja azt, hogy menjünk el onnan. El fogunk menni. Igaz, utána nem fogja zsebre tenni, amit az összes ismerőstől és rokontól kapni fog, ha kitúrja a gyerekeit a házból, de ez már legyen az ő dolga. Amíg nem mondja, addig nyilván nem fogok elköltözni. De ha sokáig szórakozik velem, akkor elmegyünk, aztán fizetheti a gyerektartást, mint egy katonatiszt. Semmi szükségem nekem most erre a harcra. Leginkább egy kis testi és lelki kényeztetésre lenne szükségem, ebben nem igazán van részem mostanában. Neki tökjó dolga van, kiszolgálják, szeretik, ne várja el, hogy én is ezt tegyem. Semmi közöm hozzá, csak az a papír, amitől nagyon hamar szeretnék megszabadulni. De folyamatosan keresztbe tesz, és ez idegesít.

Több mint egy hétig, ha egy bizonyos hangjelzéssel jött egy üzenet a telefonra, beleállt a görcs a gyomromba, pedig az eszemmel tudtam, hogy ő nem lehet az. Mégis minden alkalommal ez történt. Mostanra ez talán elmúlt, bár tudom, nincs még teljesen vége, lesznek még utóhatások, de úgy érzem, ez ellen már kellőképpen felvérteztem magam. Most más miatt van gyomorgörcsöm: nem tudom, mikor tudunk végre megegyezni a férjemmel és hivatalosan is elválni. Idegesít a jelenléte is. De amíg nem hivatalos az egész, addig nem nagyon tudok ellene mit tenni. Szerencsére, túl sokszor nem jön, de az épp elég ahhoz, hogy ideges legyek. Pedig már kezdett helyrejönni a lelkivilágom. Most jó lenne egy kis egyedüllét. Nyugis, csendes egyedüllét. Ha már nem érezhetem magam szeretve, akkor kicsit hagyjon békén mindenki.

Nehéz elhinni, hogy megtalálom majd a szerelmet. Nehéz elhinni, hogy megbízható emberrel fogok összefutni. Nehéz elhinni, amikor valaki azt mondja, szeret engem. Nehéz komolyan venni, amikor valaki azt mondja, szeretne boldoggá tenni. Nehéz elhinni, hogy valaki szépnek lát. Most mindenben nehéz hinni.