Az az érzésem, a férjem nem hiszi, hogy komolyan gondolom a válást. Folyamatosan olyan érzésem van, mintha szeretné az egészet elkerülni. Képtelenség leülni vele és megegyezni. Azt hajtogatja, hogy ellenséges vagyok, de persze hogy idegesít, hogy nem történik semmi. Én nem vagyok hajlandó kötelességből mosolyogni. Ha egyszer nem szeretem, akkor nem szeretem. Pont. A gyerekek miatt elviselem a jelenlétét, de ne várja el, hogy örüljek neki. És előbb-utóbb fel kell fognia, hogy akármennyire is övé a lakás fele, jelenleg én élek benne a gyerekekkel, és neki ehhez alkalmazkodni kell, és nem úgy viselkednie, mintha ő is ott lakna. Nem lakik ott. Ha ő úgy gondolja, hogy szívességből költözött el, akkor mondja azt, hogy menjünk el onnan. El fogunk menni. Igaz, utána nem fogja zsebre tenni, amit az összes ismerőstől és rokontól kapni fog, ha kitúrja a gyerekeit a házból, de ez már legyen az ő dolga. Amíg nem mondja, addig nyilván nem fogok elköltözni. De ha sokáig szórakozik velem, akkor elmegyünk, aztán fizetheti a gyerektartást, mint egy katonatiszt. Semmi szükségem nekem most erre a harcra. Leginkább egy kis testi és lelki kényeztetésre lenne szükségem, ebben nem igazán van részem mostanában. Neki tökjó dolga van, kiszolgálják, szeretik, ne várja el, hogy én is ezt tegyem. Semmi közöm hozzá, csak az a papír, amitől nagyon hamar szeretnék megszabadulni. De folyamatosan keresztbe tesz, és ez idegesít.