Tegnap telefonált a prof és célzott rá, hogy ideje lenne már találkoznunk. Aztán e-mailt kaptam B.D.-től, aki célzott rá, hogy meglátogathatnám végre. Igazából nem is célzott, konkrétan meghívott.

Jól esik az érdeklődésük, de jelenlegi lelki állapotomban még azt sem igen tudom eldönteni, hogy akarok-e kávét inni, nemhogy azt, hogy akarok-e velük lenni. És nem velük van a baj. Velem. Ott belül. Tegnap óta letargiában vagyok, pedig semmi konkrét oka nincs.

Amikor a barátnőmnek meséltem, hogy A.E.-vel beszélgetek, és elég ha csak a mosolyát nézem, és rohanni akarok hozzá, azt mondta: "a könnyebbik utat választod. Ő messze van, elérhetetlen, ezért vágysz rá.". Ebben lehet valami. Abban semmi kockázat nincs, ha én A.E. iránt vágyakozom, úgyis tudom, hogy nem jön, nem kell döntéseket hozni vele kapcsolatban. Én általában határozott vagyok és döntésképes, de mostanában mintha ez nem lenne annyira igaz, különösen nem lelki és szívügyekben.

Meg kell hagyni, nincs itt nagy tolongás az olvasók között, de mitől is lenne, amikor semmilyen zaftos téma nem fordul elő mostanában? Tiszta jó kislány lettem, én magam sem értem, hogy történt :). Nem mondhatnám, hogy nem adódik lehetőség, mert ha igazán szeretném, az adódna, de úgy látszik, most annyira nem szeretném. Vagy nem azzal szeretném, akivel adódik. Kicsit vitatkozom saját magammal (meg a barátnőmmel, akivel persze megbeszélem ezeket a dolgokat), hogy mi az, ami most igazán kell nekem? Én ma arra jutottam, hogy nem egy pasi, de a barátnőm szerint ez nem igaz. Szerinte igenis kell nekem egy pasi, csak nem akarom bevallani magamnak sem. Hát nem tudom, lehet, hogy igaza van. Előbb-utóbb majd csak kiderül.

Néhány hete írtam róla, hogy egy régi pasim felbukkant az életemben újra egy e-maillel. Utána beszélgettünk elég sokat és megbeszéltük, hogy egyik nap együtt ebédelünk, de valamiért lemondta. Az okát nem tudom, nem firtattam, bárkinek közbejöhet bármi. Ma hívott fel újra, megint elég sokat beszélgettünk, és meghívott a lakásába. Meg elmondta, hogy valahol a Balaton partján neki van egy kis szobája, ahova bármikor mehet, és általában egyedül szokott lenni, de én is elférnék...

Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy felejtsen el, nem szeretnék vele lefeküdni. De nem mondtam. Egyelőre csak hárítottam, hogy mostanában biztosan nem érek rá (és ez mellesleg igaz is), a többit meg majd meglátjuk. Teljesen normálisan fogadta a dolgot, de szerintem reménykedik. És nem tudom, mit tegyek. Megsérteni nem akarom, de lehet, hogy mégis az lenne a legjobb megoldás, ha egyenesen megmondanám, hogy nálam már régen nincs esélye... Eddig még működött a hárítás (néhány éve is bepróbálkozott, akkor sem találkoztam vele nála, csak publikus helyen), de szemétségnek érzem. Most nyertem néhány hetet, de lehet, hogy a végén színt kell vallanom.

Élek még, csak épp nem nagyon tudok miről írni. Vannak jobb napjaim, vannak kevésbé jók, de nincs mit leírni róluk. Dolgozom, várom a visszajelzéseket a munkakeresésről, tartom a kapcsolatot a barátaimmal és várom, hogy szembejöjjön velem egy normális pasi az utcán :). Na jó, ez utóbbi annyira nem lényeges, de azért ha jönne, nem üldözném el. Néha kicsit siettetném az időt, mert lesz egy-két nap a közeljövőben, amit nagyon várok, de tudom, hogy ha ezek eljönnek, hamar véget is érnek, és azt nem szeretném, tehát valahogy úgy szeretném, hogy gyorsan jussak el odáig, de akkor álljon meg az idő egy kicsit. Tudom, nem kérek sokat :).

Ő az a fiú, aki a múltkor tanácsot kért tőlem. Már nem fiú, de nekem örökre az marad :). Rengeteget beszélgetünk mostanában, mert épp sok ideje van. Jön majd persze a böjt is, amikor beindul az új projektje, de addig állandóan a neten lóg (ahelyett, hogy elmenne edzeni és leadna pár kilót :) amit az elmúlt 8-9 évben szépen tisztességesen felszedett). Édes, aranyos srác, imádom :). Mindenről lehet vele beszélgetni, olyan, mint J. fiatalabb kiadásban. Csak kicsit helyesebb nála :). És tényleg minden érdekli. Az életem, a munkám, a gazdasági helyzet, a jövő, a személyiségem, minden az égvilágon. Annyira jó, hogy nem csak azt hajtogatja folyamatosan, hogy "jaj de szép a szemed, jaj de nagyon szeretlek" és hasonlók. Mond ilyet is néha, de nem ez a lényeg, sokkal inkább a sok-sok értelmes, tartalmas beszélgetés. Örülök, hogy újra előkerült.

10-11 évvel ezelőtt beszélgettem egy sráccal elég sokat a neten, mindenről. 8 évvel fiatalabb nálam, ami akkor még elég jelentős különbség volt, és nagyon sokat kérdezett. Kedves volt, aranyos, jókat beszélgettünk. Aztán pár évre majdnem teljesen eltűnt az életemből, csak egy-egy üzenet jött úgy félévente, bejelölt a Facebookon, de nem volt jelentősebb kommunikáció közöttünk.

Pár hete írtam neki egy üzenetet, akkor válaszolt, de nem sokat beszélgettünk. Aztán valamelyik nap küldött egy érdekes üzenetet, amelyben szexuális problémáival kapcsolatban tett fel kérdést, tanácsot kért tőlem. Tetszett a hozzáállása a dologhoz, és mivel korábban is nyíltak voltunk egymással, nem csináltam belőle problémát (minden bizonnyal ő is azért mert tőlem kérdezni, mert tudta, hogy én nem fogok ebből problémát csinálni), és válaszoltam neki legjobb tudásom szerint (telefonos segítséget is kértem, innen is köszi ;) ). Aztán tovább kérdezett, én meg további tanácsokat adtam. Több kérdést is feltett, amiből kiderült számomra, hogy a körülményei miatt (neveltetés, vallás, család, nemzeti kultúra) nem igazán tudja megbeszélni ezeket a dolgokat senkivel. Ezért is segítettem neki szívesen. Nagyon hálás volt, és látszott, hogy komolyan veszi a tanácsaimat, és el fog gondolkodni rajtuk. Majd rákérdezek később, változott-e valami :). Remélem, tudtam neki segíteni, majd indítok egy tanácsadást ;).

* vajon hányan találnak ide ezzel a kereső kifejezéssel?

Ma együtt kávéztam egy "rajongómmal". Ő fogalmazott így :), és nem csak e-mailben, de a szemembe is mondta, hogy odavan az írásaimért. Én meg csak nézek ki a fejemből és meg vagyok döbbenve. De nagyon jól esik, hogy valakinek ilyen jó véleménye van az írásaimról :). Nem mellesleg tök jót beszélgettünk, szóval jó kis délután volt, köszi :).

Mostanában elég sokat nosztalgiázok, eszembe jutnak régi emlékek, régi ismerősök. És ha már eszembe jutnak, akkor meg is próbálok róluk kideríteni egy-két dolgot, és utánanézek a neten, megtalálhatók-e. Így tettem egy régi pasimmal is, de tudtam, hogy sok esélyem nincs, sok mindent nem fogok róla találni. Nem is találtam. Írni nem akartam neki, hívni sem akartam, csak kíváncsi voltam, mi lehet vele.

Ma jött egy e-mail tőle. Egy kérdéssel: hogy vagy? Szerintem nagyjából 3-4 éve nem beszéltünk, és akkor is ilyen módon jelent meg újra az életemben. Írtam neki egy pár soros választ, kíváncsi leszek, mit reagál.

Egyszer beszélgettünk Rómeóval a terveinkről, vágyainkról. Mondtam neki, milyen jó lenne sétálni kézen fogva a ....-on és elküldtem neki egy képet róla. Aztán sokáig szó sem volt róla.

Tegnap közölte, hogy az ő laptopján ez a kép a háttérkép. Néztem nagyot és mondtam, hogy az enyémen is :).