Vacsora közben mesélt egy régi kapcsolatáról, akit én is ismertem, és őszintén megdöbbentem, hogy nekik volt közük egymáshoz. Akkor még nem merült fel bennem a gondolat, hogy esélyem lehet nála, csak élveztem a társaságát. Válaszoltam a kérdéseire, a válaszaim meglepték, de azt hiszem, kellemes meglepetést okoztam.

A szálloda felé az autóban a visszapillantó tükrön keresztül szemeztünk, én vezettem, ő ült hátul és nézett engem. A szállodában meghívott egy pohár italra, és tovább beszélgettünk, de nem csak kettesben voltunk, így aznap nem történt semmi.

Másnap csoportos program volt, ő velem akart lenni, a közelemben egész nap. Én sem bántam, hogy így van. Sőt, maró féltékenység tört rám, amikor mással beszélgetett, pedig semmi nem kötött minket össze. Később megszöktünk a többiektől, taxival mentünk vissza a szállásra. A taxi hátsó ülésén úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki nagyon örül valaminek. Végig mosolygott, nézett rám a gyönyörű kék szemeivel, megfogta a kezemet, majd miután kiszálltunk a taxiból, megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk a szobájában.

Lezuhanyoztam, elintéztem egy telefont, miközben ő vett egy üveg bort a bárban. Aztán bekopogtam hozzá. Tudtam, mire számíthatok, de lehet, hogy nem akartam magamnak bevallani. Jobb úgy csinálni, mintha nem tudnék róla, mit szeretne? Nem tudom.

Kitöltötte a bort, a kezembe adott egy poharat, koccintottunk. Amikor leültem az ágyra, kivette a kezemből a poharat, ő is letette a magáét az asztalra, majd mellém ült, rám nézett a vadító szemeivel, és megsimogatta a mellemet…

Talán még soha nem láttam olyan kielégülést egy férfin, mint akkor az ő szemében, és talán én sem éltem át korábban akkora orgazmust, mint akkor.

A vacsorát a szobába kérte, az ágyon ülve ettünk, annyira természetes volt, hogy vele vagyok. Utána egymást átölelve aludtunk el. Elalvás előtt azt kérte, ébresszem majd fel éjszaka.

Talán éjfél lehetett, nem kellett túl sokáig simogatnom, hogy felébredjen. Újra átélhettem egy csodálatos orgazmust, soha nem akartam elengedni, össze akartam vele fonódni örökre. De tudtam, hogy nem lehet, hajnalban csendben kiosontam a szobájából.

Másnap ebéd után újra felmentem a szobájába, hogy elbúcsúzzunk. Megcsókolt, átölelt, úgy éreztem, nem akar elengedni. Szeretkeztünk, úgy, mintha utoljára tennénk. Akkor azt hittük, ez lesz az utolsó. Utána egy rövid csókkal búcsúztunk, a hosszú búcsúzkodás nem jó. Tudtam, hogy hiányozni fog, de arra nem számítottam, hogy annyira.

Egy év múlva újra átélhettem vele a csodát. Az azt követőre viszont több évet kellett várnom.

Évek óta nem hallottam róla. Néha rákeresek a neten, hogy lássam, hogy él, mit csinál, minden rendben van-e vele*. És ahányszor eszembe jutnak azok a kék szemek…

*jelenleg kongresszusi képviselő-jelölt

Azt állítom, hogy jó így, ahogy van. Pedig dehogy jó.

Jó a munkahelyen, mert szeretem a munkámat, és úgy tűnik, a kollégáim többsége elfogadja a jelenlegi helyzetet és engem is. De néha nagyon nehéz, mert nem tudom, mit gondoljak, hogyan reagáljak dolgokra, mit lépjek, mi lenne a legjobb döntés. Ez persze nem olyan nagy baj, ettől még nem érzem magam rosszul, csak néha nehezebb.

Jó itthon, mert van két szép, egészséges, okos gyerekem, van egy rendes férjem. De néha halálra idegesítenek a gyerekek, amikor nyávognak és hisztiznek, meg a férjem, amikor folyamatosan hortyog a kanapén, ahelyett, hogy elvégezné a sürgős tennivalókat. És mostanában az ágyba sem jutunk el elég gyakran, ha meg eljutunk, élvezem ugyan, de valami nem az igazi. Nem tudom, mi. Ha nem csináljuk, nem hiányzik, és ettől félek, tavaly ilyen érzések miatt simán kimaradt több hét is két szeretkezés között, és ez sosem vezet jóra.

Jó K.P.-vel, mert szeretek vele beszélgetni, és élvezem, ahogy rámnéz, szeretem, ha fogja a kezemet. De nagyon kevés belőle, és néha úgy érzem, egyáltalán nem hiányzom neki, lassan már úgy vagyunk egymással, mint egy öreg házaspár. Nem érzem a szenvedélyt, nem érzem a vágyat. Szeretném átölelni, szeretném megcsókolni, de esélyét sem látom, hogy mostanában megtörténik. És nem tudom, hogy mi lesz, ha nem történik meg hamarosan. Meddig leszek türelmes?

A türelmem lassan elfogy. Vagy a vágy hűl ki?

Tetszik egy kollégám, szeretnék közelebb kerülni hozzá, nem feltétlenül csak szexuális értelemben. De szeretném érezni, hogy vágyik rám. Egyelőre nem érzek ilyet. Talán tetszem neki egy kicsit. Azt már észrevette, hogy ő tetszik nekem, ebben biztos vagyok. De nem tudom, mi kell a továbblépéshez. Nem tudom, kell-e egyáltalán továbblépni? Mi a jó döntés? Akarjam ezt a dolgot jobban, és lépjek az ügy érdekében, vagy hagyjam az egészet a fenébe, mert nem logikus egy kollégával kezdeni. Ha úgy döntök, hogy akarom, akkor határozottabbnak kell lennem, mert ennek a kollégának erre van szüksége. De ha lépek, nagyon óvatosnak kell lennem, nem szabad a pletykákra okot adnom. Mi van velem már megint? Mi játszódik le bennem újra? Miért nem bírok magammal?

Hát, nem érzem nagyon, hogy ez a mai nap a nők napja. Vagy én nem vagyok nő (ezt kétlem), vagy csak egyszerűen ez nem az én napom. Nincs jó kedvem egész nap, bár most nagyságrendekkel jobb, mint reggel volt, de még mindig nem az igazi. Mondjuk sokat lendített a hangulatomon, hogy a menzán ebédnél kaptam egy szál tulipánt, ahogy a többi kolléganő is, és ez nagyon jól esett.

Minden bizonnyal otthon is felköszöntenek majd a fiúk, ami szintén jól fog esni. Az már kevésbé esik jól, hogy K.P. tiltakozik a nőnap ellen (ahogy egyébként elég sok másik pasi is), csak épp az indokai nem fogadhatók el, hiszen ez az ünnep egyáltalán nem a kommunizmusban indult. Csak tudnám, hogy miért idegesítem magam ezen a hülyeségen.

Igazából nem is a nőnap miatt vagyok magam alatt, csak valahogy nincs igazán jó kedvem. Remélem, lesz majd jobb.

Egy ideig jól bírtuk egymás nélkül, aztán kezdett egyre jobban hiányozni az együttlét. Most, amikor már igazán szeretnénk újra együtt lenni, valahogy ellenünk van minden. Egyszerűen nincs alkalmunk rá, amikor nekem lenne jó, neki nem, amikor ő érne, én nem. Ennek ellenére úgy tűnik, nem vagyunk türelmetlenek, szépen, csendesen zajlanak a napok. Néha találkozunk reggel, néha nem, ha meglát, mosolyog, beszélgetünk a vonaton. Nap közben most kicsit kevesebbet tudunk beszélni, mivel én most több emberrel együtt dolgozom, és nincs túl sok időm és lehetőségem chatelni, de azért online vagyunk folyamatosan. Délután sem mindig tudunk találkozni, de ha igen, általában egymás kezét fogva ülünk a vonaton. Néha egy-két célzás elhangzik, de igazából most csak úgy elvagyunk egymás mellett. Nem mindig vagyok biztos benne, hogy fogunk találkozni a közeljövőben, néha abban sem egészen vagyok biztos, hogy akarjuk. Kicsit beletörődős a dolog, meglátjuk majd, hogy alakul.

Van, amikor úgy érzem, határozottnak kellene lennem, és egyértelműen megmondani, mit akarok, de van, amikor én magam sem tudom, mit is akarok, így ki sem tudom fejezni. Máskor azt gondolom, hagyni kell a dolgokat maguktól alakulni, úgy lesz a legjobb. Ha pontosan tudnám, mit akarok, akkor lehet, hogy egyszerűbb lenne elérni, nem tudom. Ami biztos: jön a tavasz, és valami biztosan lesz. Úgy még sosem volt, hogy nem lett volna sehogy.

Az elmúlt egy-két hétben rengeteg információval bombázzák az agyamat, amiket egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni. Ezek nagy része a kollégáimtól érkezik, néha csak egy-egy pillantás, elejtett fél mondat indít be dolgokat, máskor meg hosszú perceken keresztül mondják, és mondják és mondják. Ezekről természetesen nem írhatok semmi konkrétumot, hogy ne lehessek beazonosítható. De néha nagyon nehéz magamban tartani a dolgokat, mert olyan információkat hallok, amiket jó lenne valakivel megbeszélni, de mindent természetesen nem lehet, csak bizonyos részeit. Nehéz így, de igazából jó is, mert a bizalom jelének tekintem, hogy mindezeket megosztják velem.

- nem számít rám, és rám mosolyog, mikor meglát

- a lábamhoz ér a lába és nem veszi el

- huncutul rám mosolyog

- küld egy üzenetet a gyerekekről

- megkérdezi: akarod?

- behúzza a hasát, mikor ránézek

- integet, mikor a kereszteződésben elhajt előttem

- mellettem áll meg a parkolóban