Tegnap este nagyon jól esett az az egy óra tánc. Jó lenne hetente kétszer is menni, de egyelőre még nem tudom megoldani, talán később. Egyelőre örülök a heti egynek is. Jól átmozgat, jól megizzaszt, utána kimondottan jól érzem magam. A teljes feszültség levezetéséhez persze kevés, de segít valamit. És most még izomlázam sincs.

Amikor hazaértem, egy kicsit (vagy nagyon?) mérges lettem. Megnéztem a telefonomat, nem volt rajta sms. Pedig előző nap direkt kértem B.D.-t, hogy amint van híre, küldjön egy rövid sms-t. Hát b@szott rám, semmit nem küldött. Kerüljön csak a szemem elé ma, megkapja a magáét az tuti. Ennyit nem érek, hogy egy nyamvadt mondatot küldjön? Amúgy nem csak tőlem fog kapni, a főnök is mérges rá (meg még két másik kollégára), akik szintén nem szóltak egy szót sem, hogy mi a helyzet. Ilyenkor azért mindig az jut eszembe, hogy mi a fenéért teszek én meg érte bármit is? Két szalmaszálat nem érdemes keresztbe tenni érte, ha ennyire nem képes. Tudom, hogy ilyen, nem kéne ezen felhúznom magam, de attól még idegesít, mert szerintem nem ez a normális viselkedés. Pedig sok pasira jellemző, hogy eszükbe sem jut, hogy valaki valahol esetleg aggódik értük vagy szorít nekik és híreket szeretne hallani (a férjem is pont ilyen, ő sem mond soha semmit).

A mai nap sem kezdődött túl jól, rossz hírt hallottam, de most erre inkább nem gondolok. Majd foglalkozom vele, amikor konkretizálódik minden. Addig végzem a munkámat.