- Amikor nemet mondtál, nem azért mondtam, hogy "akkor jó", mert nem lennél vonzó.

- ...

- Vonzódom hozzád, de a főnököm vagy.

- Így van. Én meg nem azért mondtam nemet, mert nem tetszenél. Hanem azért, mert a főnököd vagyok.

- Ha nem lennél főnök?

- Ha csak szimplán kollégák lennénk, akkor sem biztos, hogy mást mondanék, de akkor azért kisebb lenne a kockázat.

- Már az elején is tetszettél, de nem tudtam, merjek-e lépni.

- Nem tudom, mit mondtam volna. És nem tudtam, jelezhetek-e.

- Én nyitott vagyok, de te férjnél vagy.

- Ezzel neked nem kell foglalkoznod. Ez legyen az én gondom.

- Oké, akkor ezt a tényezőt kihagyom. De még mindig ott van a főnökség.

- Tudom. Várjunk egy kicsit, hagyjuk, hogy alakuljon magától a dolog.

- Rendben, előbb-utóbb kiderül, hogy belemerjünk-e vágni, vagy inkább hagyjuk az egészet.

- Meg hogy tényleg akarjuk-e. Most, hogy már ismerjük a másik véleményét, látni fogjuk a jeleket magunkon is, meg egymáson is.

- Így van. ... Ez most olyan "érzéketlen" beszélgetésnek tűnik.

- Muszáj racionálisnak lennünk. Itt nem eshetünk egymásnak.

- Tudom, pedig legszívesebben azt tenném.

- Én is :). De most menj, mindkettőnk érdekében.

- Oké, igazad van. Megyek.

(Mielőtt kiment az irodámból, megcsókolt. Finom volt és borzongató. Jaj nekem.)