Néha megkérdezem magamtól, miért így élem az életemet, miért nem elégszem meg a rendes, jóképű férjemmel, hisz nem ezt érdemli tőlem.

Aztán jön néhány nap, amikor jól felidegesítem magam, mert minden áldott reggel enyém a készülődés, majdnem minden este enyém az esti rutin, amit egyáltalán nem könnyű megoldani két olyan égedelem kölyökkel, mint az enyémek. A reggel még rendben is lenne, mert általában a férjem már nincs otthon olyankor. De este vagy dolgozik még, vagy otthon van ugyan, de a telefonon lóg, vagy neadjisten elalszik, mire jön az esti fürdés-mese. És persze egy fikarcnyit sem segít. Akkor sem, ha én már üvöltök a gyerekekkel, mert megint nem fogadnak szót. Egy szót sem szól, hogy nekem könnyebb legyen, csak külön kérvényre. És ilyenkor azt gondolom, hogy pont ezért csinálom, mert van valaki, aki elismer engem, akinek a szemében érték, hogy igyekszem a gyerekeket rendesen nevelni, mellette dolgozom, nem nyávogok a munka miatt, próbálok nő lenni, és még az ágyban is egész jól teljesítek. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a férjem ezt sosem ismeri el, de ő már olyan természetesnek veszi, hogy nem veszi észre, amikor igényelném az elismerését. K.P.-tól meg megkapom az elismerést nap mint nap. Hát ezért élek így. Mert ennyi jár nekem.