Kavarognak a gondolataim. Az egyik pillanatban legszívesebben sírnék, a másikban jobban érzem magam. A szívem fáj, az eszemmel meg tudom, mit kellene tennem, hogy kellene viselkednem.

Fura volt ez a péntek. Elég korán reggel kiderült, hogy nem jön össze a randi újra, azt is megtudtam, hogy mi az oka. Tény, hogy nem K.P. tehet róla, ami történt, arra nem lehetett számítani, bármikor bármelyikünkkel előfordulhat. Mégis dühös voltam rá, mert úgy éreztem, másképp is lehetne kezelni a dolgot, és ha igazán akarná, akkor nem akadályozna meg minket semmiben. De közben meg is értettem a döntését. Aztán belefeledkeztem a munkába, a dühöm elmúlt, néha eszembe jutott, akkor elszomorodtam, de elfogadtam a dolgot.

Hazafelé volt időm gondolkodni, és ez újra szomorúvá tett. Intéztem az elintéznivalóimat, aztán megláttam az autóját a parkolóban, ahol nem kellett volna lennie, és újra dühös lettem. Valahogy nem kerek a történet, amit előadott. Később volt alkalmam ellenőrizni, részben biztosan igaza volt, tehát az alapdolog megtörtént. De hogy ez mennyiben befolyásolta az ő napját, nem tudom. Nagyon nem áll össze a kép.

Ettől függetlenül gondoltam végig, mit és hogyan kellene tennem, és ha sikerül végigcsinálni, akkor tényleg elmondhatom magamról, hogy racionálisan viselkedem. Érzelmileg teljesen le kell válnom róla, mert ha nem teszem, belehalok. Hajlamos vagyok túlzásokba esni, túlságosan szeretni, és ez most nagyon nem jó, mert nem azt kapom vissza, amit szeretnék. Lehet, hogy K.P. részéről megvannak az érzelmek, de nem mutatja ki őket, és ez engem zavar. Tehát nekem sem szabad ennyire kimutatnom. De ahhoz, hogy ne mutassam ki, kevesebb érzelem kéne. Azt meg nem tudom másképp elérni, csak hogy ha tudatosan igyekszem eltávolodni tőle. Kevesebbet gondolni rá, nem lesni, hogy mikor jelenik meg, nem várni a találkozást, és így tovább. Ha sok a munka, ez könnyebben megy, de erre nem lehet számítani, meg kell oldanom magamban akkor is, ha épp ráérek.

Néhány napot most szabadságon fogok tölteni. Figyelnem kell arra, hogy mindig legyen tennivalóm (ahogy van is), és a lehető legkevesebb időt azzal tölteni, hogy őt lesem, vele beszélgetek online. Remélem, sikerülni fog. Ha azt a néhány napot végig tudom csinálni, akkor nyert ügyem van, mert akkor már fogom tudni helyén kezelni a dolgokat. Nem úgy gondolni K.P.-re, mint szerető, hanem mint szimpla szexpartner, akivel vagy összejön néha, vagy nem, de nem okoz egyik sem lelki törést.

Tudom, ez most nagyon furának tűnik. Ha nem lenne családom, akkor eszembe sem jutnának ilyen dolgok. Sőt, talán akkor sem, ha K.P. nem így viszonyulna a családjához. De a helyzet megköveteli, hogy így csináljam, ha nem akarok belebukni. Márpedig nem akarok. Én csak egy kicsit szeretném élvezni az életet, és arra semmi szükségem, hogy állandóan szenvedjek, szomorú legyek.

Tegnap úgy éreztem, végre átvettem kicsit az irányítást, és megtörténik, amire annyira vágyom/vágyunk. Persze nem éltem bele magam, mert semmi nem volt biztos, de legalább esélye volt. Aztán ma reggel kiderült, hogy "természetesen" ma sem lesz semmi. Akkor, amikor megtudtam, nagyon dühös voltam, és szomorú is, mert már megint rajtam kívül álló dolgok, amiket ugyan nem nagyon lehet változtatni, de azért a hozzáállásán is múlik, és ha nagyon akarta volna, akkor talán nem így alakul. Mostanra lehiggadtam, nem vagyok rá mérges, nem tudom megváltoztatni, nincs miért dühöngeni. Szomorú persze még mindig vagyok, és az is maradok egy ideig, azt hiszem. Mivel ma megint van elég sok munkám, így nemtudom magam teljes munkaidőben sajnálni, ezért aztán jobban is vagyok, mint ahogy reggel 8 körül voltam, de ha lesz időm belegondolni, hogy ebben az évben szerintem már találkozni sem nagyon fogunk, panziózni pláne nem, akkor valószínűleg fogok egy nagyot bőgni. Mert amúgy néha kell sírni, és az utóbbi időben erre sem volt lehetőségem, ha szomorú voltam sem, mert valaki mindig ott volt a közelemben, aki miatt nem lehetett. Jövő héten néhány napot szabadságon leszek, akkor majd jól sajnálom magam, és talán kitalálom, hogy kéne ezt csinálni, hogy jobb legyen. Kell-e ezt csinálnom egyáltalán? Mennyire fontos ő nekem? Biztos-e, hogy pont ő kell? Ezek olyan kérdések, amikre eddig nem akartam válaszolni, de talán kéne. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én azt szeretném, és ha továbbra is egészséges módon akarok hozzáállni (ahogy énkimás írta), és nem akarom elveszíteni a racionális énemet teljesen, akkor sürgősen tisztáznom kell magamban mindent. Az elmúlt időszak nem volt könnyű, de nem volt időm foglalkozni a saját dolgaimmal, így kicsit fejemre nőttek ezek, és kezdik átvenni a hatalmat fölöttem. Hát ezt nem fogom engedni.

A hűtlenség-blogon alakult ki egy komoly vita arról, hogy vajon a hűtlenség illegális, erkölcstelen, megoldás-e vagy sem, tovább kell-e lépni és megoldani stb. Elég sok érdekes kérdés felmerült, de nem akartam vitatkozni ott, ezért inkább ide írom le a gondolataimat. Megpróbálom a lehető legjobban összeszedni, hogy követhető legyen.

Azt leszögezhetjük szerintem, hogy a hűtlenség nem illegális, a törvény nem bünteti. Ezen nincs is mit vitatkozni. Hűségesküt a templomban szokás tenni, akinek csak polgári esküvője volt, különösen nem támadható ebből a szempontból. De a templomi esküvő sem jelent semmit, manapság már az eskü szövege megváltoztatható, legalábbis ha kicsit rugalmasabb a lelkész, akkor biztosan.

Erkölcstelen vagy sem? Ez nehezebb kérdés, mert ott kezdődik a dolog, hogy mi az erkölcs. Ez nincs kőbe vésve, sőt, általában leírva sem, mindenki saját maga érzi, hogy mit tehet meg és mit nem. Én az gondolom, hogy nem tekinthető kimondottan erkölcsös cselekedetnek, ha megcsalom a férjemet, de attól még nem érzem halálos bűnnek sem.
Azt sem gondolom, hogy a hűtlenség csak "tüneti kezelés" és semmire nem megoldás. Az egyik kommentelő ott a blogban azt mondja, hogy ha valaki szeretőt tart, az azért van, mert valami nem működik a házasságában, és ha valami nem működik és nem is javítható meg, akkor lépni kell és váltani. Hát basszus, ez ennyire nem egyszerű. Tegyük fel, hogy tényleg nem működik valami. Törvényszerű, hogy akkor rögtön válni kell (mert nem javítható a dolog)? Nem, egyáltalán nem az. Van, amikor a válás nem megoldható, mert egyik vagy másik fél mondjuk anyagilag teljesen tönkremegy bele. Vagy olyan a másik fél, hogy a gyereket eltiltja az elvált férjtől/feleségtől, és nem, ezen a bírósági ítélet sem segít feltétlenül. Nyilván vannak esetek, amikor a nehézségek ellenére válni kell, mert a gyerek is megsínyli, ha nem, de azért nem mindig lehet ezt olyan egyszerűen megoldani.
Aztán meg van olyan eset is, hogy függetlenül attól, hogy valami nem működik (mondjuk a szex), nem akarunk válni, mert szeretjük egymást. Igen, szerethetem a férjemet akkor is, ha van szeretőm. Tisztelhetem is, akármilyen furcsa ez egy megcsalótól. Azt vállaltam, hogy jóban-rosszban vele vagyok, ha nehézségeink vannak, akkor is. Mert szüksége lehet rám, szüksége lehet a gyerekeire, és nekünk is szükségünk van rá. Miért kellene elválni, ha mondjuk csak a szex nem működik?

Felvetődött az önzőség kérdése is, meg hogy boldoggá kell tennünk a másikat. Ezzel egyetértek, igyekszem boldoggá, elégedetté tenni a férjemet. Biztos, hogy az teszi őt boldoggá, ha én bevallom, hogy szeretőm van és elválunk? Mi van, ha őt pont azzal teszem boldoggá, hogy én jól érzem magam a bőrömben? Ha nem idegbetegen, hisztisen járok haza? Mert ha van egy szeretőm, akkor talán kiegyensúlyozottabb tudok lenni, és a nyugodt otthoni hangulat boldoggá teszi a férjemet. Az meg már csak hab a tortán, ha a szeretőm miatt általában is jobban kívánom a szexet, és gyakrabban szeretkezem a férjemmel, és nem csak mennyiségileg több, de minőségileg is jobb a dolog az ágyban. Mert nyitottabb vagyok, több ötletem van és talán azért is, mert van egy kis lelkiismeret furdalásom, és igyekszem még inkább kielégíteni a vágyait. És ő ettől boldog. Ez lenne az önzőség meg a gyávaság? Miért olyan nagy baj az, ha mind a ketten jól érezzük magunkat, mindketten elégedettek vagyunk az életünkkel? Oda kéne állnom elé és azt mondani: bocs, de hajt a vérem, és megcsallak? Nem, nem kéne, mert ettől aztán tuti nem lenne boldog. Amiről nem tudunk, az nem fáj. Különösen akkor nem, ha az, amiről tudunk, jól működik.

Akár tetszik, akár nem, nem fogom magam bűnösnek érezni mindaddig, amíg a férjemet elégedettnek látom és a gyerekeim is boldogok és kiegyensúlyozottak. Ha ehhez nekem kell egy szerető, hát kell. Az élet nem fekete és fehér, el kéne már fogadni, hogy nem minden működik egyszerűen. De attól még működik.

Pörgés van ezerrel, mindenki hajtja a munkát, de ez most jó, mert már látjuk a végét. Jövő héten talán egy-két nap szabi is belefér, ami nagyon rám férne már, no meg a lakásra is :).

Közben meg érzelmi hullámzás van nálam, elvégre nőből vagyok :). Reggel-délelőtt általában jobban érzem magam, mert jönnek a jelzések, amikből biztosra vehetem, hogy fontos vagyok K.P. számára még akkor is, ha csak keveset tudunk találkozni. Délután meg mindig történik valami apróság, amiből ennek ellenkezőjére következtetek, valószínűleg feleslegesen aggódom, és mégis teszem. Úgy tűnik, tényleg fáradok és délutánra már érzékenyebb vagyok. Mert aztán megint jön a reggel és megint minden szép és jó. No persze lehetne szebb és jobb is, ha tudnánk menni a panzióba, de azért még reménykedem, hátha összejön hamarosan. Már két hónapja böjtölök.

Nemcsak nap közben nem volt túl jó kedvem, de amikor hazamentem, akkor sem kaptam túl lelkesítő híreket. Így aztán eléggé idegbeteg lettem, majdnem össze is vesztünk a férjemmel, pedig egyikünk sem tehetett róla, hogy így alakultak a dolgok, csak a körülmények nem voltak segítségünkre. Végül a veszekedést olyannyira sikerült elkerülnünk, hogy egy óriásit szeretkeztünk este, pedig erre egyáltalán nem számítottam és nem készültem. De olyan nagyot, hogy két orgazmusom is volt. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy veszekedés után édes a kibékülés? Nekünk még veszekedés sem kell hozzá.

Igazából nincs semmi baj, egyszerűen csak nincs jó kedvem. Pedig a reggel nem indult rosszul, és munka sincs most olyan sok, hogy ne lehetne kibírni, de valahogy most közömbössé váltam minden iránt. Nincs kedvem dolgozni, nincs kedvem csinálni semmit. Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy "jaj, de rossz nekem" és majdnem elsírom magam, aztán meg "nahát, ez végül is jó", és máris jobb a kedvem. De átlagban inkább olyan semmilyense. Nem szeretem az ilyen napokat.

Magna Cum Laude: Ne késs le rólam

Egy életre szóló útra várva útitársat keresek
De még a vonat ütemtelenül zakatol, addig te sem lehetsz könnyű eset
Az ablakon kinézve láthatod az ifjúságunk most hagytuk el
De az élet hálókabinjában veled szeretnék ébredni fel

Refr.
Ne késs le rólam, ne késs le rólam még egyszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam
Vártam már rád éppen elégszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam még egyszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam
Vártam már rád éppen elégszer

S mikor a hideg miatt fölfogadtuk egymást egy-egy kandallónak
A mozdony kerekei elvették ártatlanságát a hótakarónak
S ha el is váltjuk néha magunkat az mindig megnyugtató
Hogy nincs olyan hibánk mi egy átszállással ne lehetne megoldható

Refr.
Ne késs le rólam, ne késs le rólam még egyszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam
Vártam már rád éppen elégszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam még egyszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam
Vártam már rád éppen elégszer

Refr.
Ne késs le rólam, ne késs le rólam még egyszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam
Vártam már rád éppen elégszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam még egyszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam
Vártam már rád éppen elégszer

Ne késs le rólam, ne késs le rólam még egyszer
Ne késs le rólam, ne késs le rólam
Vártam már rád éppen elégszer