Tegnap úgy éreztem, végre átvettem kicsit az irányítást, és megtörténik, amire annyira vágyom/vágyunk. Persze nem éltem bele magam, mert semmi nem volt biztos, de legalább esélye volt. Aztán ma reggel kiderült, hogy "természetesen" ma sem lesz semmi. Akkor, amikor megtudtam, nagyon dühös voltam, és szomorú is, mert már megint rajtam kívül álló dolgok, amiket ugyan nem nagyon lehet változtatni, de azért a hozzáállásán is múlik, és ha nagyon akarta volna, akkor talán nem így alakul. Mostanra lehiggadtam, nem vagyok rá mérges, nem tudom megváltoztatni, nincs miért dühöngeni. Szomorú persze még mindig vagyok, és az is maradok egy ideig, azt hiszem. Mivel ma megint van elég sok munkám, így nemtudom magam teljes munkaidőben sajnálni, ezért aztán jobban is vagyok, mint ahogy reggel 8 körül voltam, de ha lesz időm belegondolni, hogy ebben az évben szerintem már találkozni sem nagyon fogunk, panziózni pláne nem, akkor valószínűleg fogok egy nagyot bőgni. Mert amúgy néha kell sírni, és az utóbbi időben erre sem volt lehetőségem, ha szomorú voltam sem, mert valaki mindig ott volt a közelemben, aki miatt nem lehetett. Jövő héten néhány napot szabadságon leszek, akkor majd jól sajnálom magam, és talán kitalálom, hogy kéne ezt csinálni, hogy jobb legyen. Kell-e ezt csinálnom egyáltalán? Mennyire fontos ő nekem? Biztos-e, hogy pont ő kell? Ezek olyan kérdések, amikre eddig nem akartam válaszolni, de talán kéne. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én azt szeretném, és ha továbbra is egészséges módon akarok hozzáállni (ahogy énkimás írta), és nem akarom elveszíteni a racionális énemet teljesen, akkor sürgősen tisztáznom kell magamban mindent. Az elmúlt időszak nem volt könnyű, de nem volt időm foglalkozni a saját dolgaimmal, így kicsit fejemre nőttek ezek, és kezdik átvenni a hatalmat fölöttem. Hát ezt nem fogom engedni.