Gondolkodtam mostanában azon, hogy kit is nevezhetünk szeretőnek? Ha a házasságon kívüli kapcsolatot - akármilyen jellegű is az -, akkor nekem volt már néhány. De ha azt nevezzük szeretőnek - akit szerintem a többség -, akivel bizonyos időközönként rendszeresen összejövünk házasságon kívül, és nemcsak a szex miatt, akivel esetleg az életet is el tudnánk képzelni - hát olyan nekem még nem volt. Talán most olyan van, de ebben sem vagyok biztos.

Eddig a házasságon kívüli kapcsolat nekem csak a szexről szólt, legalábbis az a része, ami titkos volt. Mert a legtöbb esetben az ilyenfajta kapcsolat nekem barátsággal indult és barátságként tart is hosszú évek óta, csak néha belefért a szex. Ezt nem nevezném "szeretőnek". Volt olyan, akivel összesen háromszor jöttem össze e célból. Az első kettő között eltelt egy év, a második és harmadik között pedig négy év. Ennyiszer tartózkodtunk egy földrészen. Ha többször lett volna rá lehetőségünk, többször is találkozunk, de így alakult. Amúgy kénytelenek voltunk a skype-ra meg az e-mailekre hagyatkozni.

Olyan is volt, akivel négyszer vagy ötször találkoztam - itt nem földrészek, csak országhatárok választottak el egymástól -, mindannyiszor volt szex, de azon kívül ő az, akit a bizalmasomnak nevezhetek. Aki szinte mindent tud rólam. Akivel rendszeresen beszélek telefonon, néha chaten, e-mailezünk is, és akire mindig számíthatok. És aki örül a boldogságomnak és drukkol, hogy minden jól alakuljon az életemben. Most pl. K.P-val is.

Aztán ott a prof, akivel néha szintén azért találkoztunk, hogy szeretkezzünk egy jót, de amúgy leginkább szakmai barátság a miénk. Találkozásaink legnagyobb hányada a munka miatt történt, mostanában már inkább egy-egy jó beszélgetés miatt, de aránylag gyakran a szex miatt is összejöttünk. Hát én őt sem nevezném szeretőnek, mert soha fel nem merült bennem az, hogy "milyen jó lenne vele élni".

K.P. ilyen szempontból is különleges nekem. Igaz, hogy csak nagyon kósza gondolat volt, hogy esetleg élhetnék vele is, de azért felmerült. És bizony vele kapcsolatosan az érzelmeim is picit mások, mint a többiekkel kapcsolatosan. Neki soha nem beszélnék más pasikról, mert valahogy óvom ettől. Ő az, akivel a legintenzívebben tartom a kapcsolatot, napi szinten. Akinek a "másik életéről" a legtöbb részletet tudom, akinek a véleményét a legtöbb lényeges dologban ismerem. Vele beszéltem már politikáról, vallásról, elvekről, sok mindenről. Tudom, mi a hobbija, mit sportolt, kivel járt együtt korában. A többiek esetében ilyen jellegű információm - a barátság ellenére - eléggé hiányos. Egyiküknél a munkáról tudok többet, másikuknál a családról, harmadiknál az érzésekről - K.P. esetében mindháromról elég sokat tudok. Ő az első, akire azt mondhatom, hogy a "szeretőm". Egy dolog hiányzik ehhez: a bizonyos időközönkénti randi, mert abból eddig még nagyon kevés volt. Már persze, ha randinak azt nevezzük, amikor szeretkezünk is. Mert találkozni azért szoktunk, hetente legalább egyszer, de az nem az igazi. Ennél azért többet szeretnék belőle.

Nem is tudom, jó-e az, ha beszélgetéseink során arról is szó van, mennyire jó lenne a másikkal lenni, mennyire szeretnék hozzábújni, megcsókolni. Mert jó arról beszélgetni, és közben jól is érzem magam, csak utána, amikor el kell búcsúznunk, és eszembe jut, hogy megint hány napig nem fogom látni, és ki tudja meddig nem csókolhatom meg újra, akkor nagyon tud hiányozni. Olyankor annyira magányosnak tudom érezni magam, és elepedek a vágytól, hogy vele lehessek. Újra előjön az a fizikai fájdalom, amit már korábban is éreztem a hiánya miatt. Sírhatnékom van, ha csak eszembe jut.

Ami átlendít ezen az érzésem, az a pár szó, amibe mindig kapaszkodni tudok. Amikor eszembe jut, hogy "kedvesem"-nek szólított; vagy hogy nagyot sóhajtott a csókom után, amiben minden benne volt; a tekintete, ami szintén sokat elmondott. Nagyon hiányzik.

Magam sem értem már, miért gondoltam másfél hete, hogy nem fog menni. Volt ott pár nap, amikor semmi sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és fáradtabb is lehettem, meg nyűgös, ráadásul K.P. sem volt jó passzban. Másra nem tudom fogni azt az érzést. Mert azóta már többször volt alkalmam a szemébe nézni és látni a vágyat és a türelmetlenséget. Még mindig nem tudom, mikor lesz alkalmunk együtt tölteni pár órát, de biztos vagyok benne, hogy amint lehet, megoldjuk. Mert mindketten akarjuk. Nagyon.

A csókom annyira felhúzza, hogy alig bír magával, és bizony én is hasonlót érzek, ha megcsókol. Annyira tökéletesnek tűnik az a pár perc, amit az autóban ülve tölthetünk, hogy szeretném, ha örökké tartana. Mostanában én vezetek, fogom a kezét, ha lehet, a pirosnál megcsókolom, és boldognak érzem magam. Eszembe sem jut, hogy csak pár percig tart és utána talán egy hétig sem fogom látni, a csókját pedig ki tudja, mikor érzem majd legközelebb. Abban a pillanatban semmi más nem érdekel, csak hogy mellettem ül és rám mosolyog. Ráérek majd a hiánya miatt aggódni akkor, ha kiszáll az autóból.  De előtte még kiélvezhetem az ízét, az illatát, amivel továbbra sem tudok betelni.

Megkérdeztem, történt-e valami, amiről nem akar beszélni, ami befolyásolhatja a kapcsolatunkat. Azt mondta, nem, semmi nem történt. Csak a lehetőségeink most eléggé korlátozottak. Ezt részletezni akarta, de leállítottam, mondván, tudom, hogy mik a lehetőségeink, nem is erről kérdeztem. Azzal, amit mondott, megnyugtatott. Tudom, hogy akarja, ezt láttam a tekintetében csütörtökön is, egyértelmű volt, teljesen. Aztán mondta is, és azt is, hogy látja a lehetőségeinket, csak türelmesnek kell lennünk, most nem megy. Ezt tudom, most részemről sem lenne egyszerű megoldani, csak tudni akartam, számíthatok-e rá. Jó volt hallani, majd olvasni, hogy igen. A múltkori megérzésem nem volt jó, csak túl fáradt és érzékeny voltam, ő meg túlságosan zaklatott a munkahelyi gondok miatt, és ez látszott rajtunk. Ki kell várnunk a kedvező alkalmat. Most úgy érzem, eljön még a mi időnk, amikor gyakrabban tudunk majd találkozni, és törzshellyé válhat az a kis panzió. Addig pedig be kell érnem azzal, ami jut. Remélem, csókolózás azért időközönként jut, hogy legalább abból kapjak eleget, ha már ennyire vágyom rá.