Magam sem értem már, miért gondoltam másfél hete, hogy nem fog menni. Volt ott pár nap, amikor semmi sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és fáradtabb is lehettem, meg nyűgös, ráadásul K.P. sem volt jó passzban. Másra nem tudom fogni azt az érzést. Mert azóta már többször volt alkalmam a szemébe nézni és látni a vágyat és a türelmetlenséget. Még mindig nem tudom, mikor lesz alkalmunk együtt tölteni pár órát, de biztos vagyok benne, hogy amint lehet, megoldjuk. Mert mindketten akarjuk. Nagyon.

A csókom annyira felhúzza, hogy alig bír magával, és bizony én is hasonlót érzek, ha megcsókol. Annyira tökéletesnek tűnik az a pár perc, amit az autóban ülve tölthetünk, hogy szeretném, ha örökké tartana. Mostanában én vezetek, fogom a kezét, ha lehet, a pirosnál megcsókolom, és boldognak érzem magam. Eszembe sem jut, hogy csak pár percig tart és utána talán egy hétig sem fogom látni, a csókját pedig ki tudja, mikor érzem majd legközelebb. Abban a pillanatban semmi más nem érdekel, csak hogy mellettem ül és rám mosolyog. Ráérek majd a hiánya miatt aggódni akkor, ha kiszáll az autóból.  De előtte még kiélvezhetem az ízét, az illatát, amivel továbbra sem tudok betelni.