Nem is tudom, jó-e az, ha beszélgetéseink során arról is szó van, mennyire jó lenne a másikkal lenni, mennyire szeretnék hozzábújni, megcsókolni. Mert jó arról beszélgetni, és közben jól is érzem magam, csak utána, amikor el kell búcsúznunk, és eszembe jut, hogy megint hány napig nem fogom látni, és ki tudja meddig nem csókolhatom meg újra, akkor nagyon tud hiányozni. Olyankor annyira magányosnak tudom érezni magam, és elepedek a vágytól, hogy vele lehessek. Újra előjön az a fizikai fájdalom, amit már korábban is éreztem a hiánya miatt. Sírhatnékom van, ha csak eszembe jut.

Ami átlendít ezen az érzésem, az a pár szó, amibe mindig kapaszkodni tudok. Amikor eszembe jut, hogy "kedvesem"-nek szólított; vagy hogy nagyot sóhajtott a csókom után, amiben minden benne volt; a tekintete, ami szintén sokat elmondott. Nagyon hiányzik.