Igazad van Énkimás, egy pici féltékenység kell minden kapcsolatba. Csak szerintem nem nagyon kell emlegetni, inkább csak kimutatni néhanapján. Ha teljesen hiányzik a féltékenység, akkor ott az érzelmek is hiányoznak, vagy legalábbis nem pozitívak.

A másik véglet, a nagyfokú féltékenység meg nagyon rossz, simán tönkretehet kapcsolatokat. Tudom, mert láttam. A bátyám házasságát tönkretette, a kollégám házasságát nagy eséllyel tönkre fogja tenni, K.P. házasságát is ez tette tönkre. Mert igaz, hogy ő egy idő után okot adott a féltékenységre, de nem olyan fokúra, amilyet a felesége produkál. Azt mindenesetre elérte, hogy K.P. üldözési mániában szenvedjen, és emellé még a racionalitását is kezdi elveszíteni. Számára hihetetlen, hogy normális családokban a feleség szóba állhat más férfiakkal is, a férj pedig más nőkkel (pl. kollégák, szomszédok, egyéb ismerősök), és nem lesz belőle azonnal családi tragédia. Pedig nálunk nem lesz. A barátaim nagy része férfi, de ebből még sosem volt itthon problémám. Valószínűleg azért, mert nem titkolózom, nem próbálok elsunnyogni mindent. A teljes igazságot nem kell elmondani, de inkább mondjunk részigazságokat, mint teljes hazugságot. Én itthon elmondtam, hogy megismertem K.P-t. Persze nem ilyen formában, és azt sem mondtam, hogy tartjuk a kapcsolatot vagy ilyesmi. A férjem arról tud, hogy megismerkedtem egy pasival a vonaton, és néha beszélgetünk, elsősorban a gyerekekről. Ennyi. Ez pont elég ahhoz, hogy ne fogjon gyanút, és ha véletlenül meglát minket együtt beszélgetni, vagy az autóban ülni, akkor ne legyen belőle probléma. Ez nálunk úgy működik.

Féltékenység persze van bennem is, egy kevés. Nem szeretném, ha rájönnék, hogy a férjem megcsal. Néha szoktam cukkolni vele, hogy biztos nőhöz megy, de nem kutakodom utána, megteszi-e. Igazából bízom benne, hogy nem. A megérzésem azt mondja, hogy hűséges.
Érdekes módon K.P.-vel kapcsolatosan is érzek féltékenységet. Tudom, hogy nagyon ritkán fekszik le a feleségével, én mégis féltékeny vagyok, mert a felesége bármikor megkaphatná őt (ha akarná), én meg nem. Ennek persze nem adok hangot, nem kérdezem, hogy együtt voltak-e vagy ilyesmi, csak kicsit magamban irigykedem. Igen, ez jobb szó, nem féltékeny vagyok, inkább irigy.
Gondolom, K.P. is féltékeny, saját bevallása szerint hajlamos rá. Ha tudná, hogy én ráadásul elég gyakran fekszem le a férjemmel, akkor tuti még inkább az lenne. Eddig ugyan még nem nagyon adta jelét (talán egy-két megjegyzéssel), de belül szerintem érzi. Ezért aztán igyekszem nem féltékennyé tenni. Tudom, néha jól jöhet, ha a párunk kicsit féltékeny ránk, de én nem szeretném, ha K.P. féltékeny lenne, mert úgy érzem, az a kapcsolatunkat megmérgezné. Mert ez egy olyan kapcsolat. Nem felvállalt, nem "hivatalos", ezért talán nem ugyanazok a "szabályok" vonatkoznak rá.

Más helyzet lenne, ha valamelyikünk egyedülálló lenne. Az egyedülálló félre féltékenynek lenni - sokkal érthetőbb dolog szerintem, mint egy házas félre. Igaz, hogy nem "sportszerű", hiszen ha mondjuk én házas vagyok, és van mellette egy egyedülálló szeretőm, akkor milyen jogon lehetnék rá féltékeny, miközben nekem egyszerre két pasim van? Milyen alapon várhatnám el tőle a hűséget, ha igazából én sem vagyok hozzá hűséges, mert gyakorlatilag megcsalom őt a férjemmel? Fura helyzet lenne, az biztos. Ha egyedülálló szeretőm volt, nem voltam rá féltékeny, inkább drukkoltam neki, hogy találjon valakit, akit igazán szeretni tud, és aki őt is szereti. Aki miatt hajlandó lenne egy kicsit (vagy teljesen) rólam is lemondani, mert azt éreztem, hogy a mi kapcsolatunk számára nem igazán egészséges.

Nehezen tudom elképzelni azt a szituációt, hogy én bárki után nyomozzak. Mert amiről nem tudunk, az nem fáj, én meg nem szeretném direkt kideríteni azokat a dolgokat, amik fájhatnak. Jobb a békés tudatlanság. Ha én telefonálok a férjemnek, mert később jön haza, akkor azért teszem, mert aggódom, hogy nem történt-e baja. Nyilvánvaló, hogy megfordul a fejemben, hogy nem mással van-e, de az aggódás mindig erősebb. És azt hiszem, ő is így van vele. Ezért is lehet az, hogy még sosem hívott rosszkor. Mert nem hívogatjuk egymást egész nap, főleg nem ellenőrzés céljából. Nem olvassuk el egymás sms-eit, e-mailjeit. Nem vesszük fel egymás telefonjait, csak akkor ha nagyon indokolt. Külön bankszámlánk van, nem ellenőrizzük a másik költéseit, bár hozzáférünk egymás számlájához, ha szükséges. Nem bontjuk fel egymás leveleit. Úgy gondolom, normálisan élünk egymás mellett, ahogy mindenkinek kellene. Nem gyanakodva, nyomozva, kutakodva. Az mindig rosszat szül, én legalábbis ezt láttam mindenhol, ahol felütötte fejét a beteges féltékenység. Felnőtt emberek vagyunk, akiknek van saját élete is, nemcsak a közös. És attól, hogy van szabadságunk, sokkal jobban érezzük magunkat együtt is.

Énkimás írta kommentként a saját blogjában, hogy irigyli tőlem, hogy racionálisan tudok gondolkodni. Nem pont ezeket a szavakat használta, de azt hiszem, ez volt az értelme.

A racionalitás tényleg fontos dolog az életemben. Nagyon sok érzelem van bennem, hajlamos vagyok minden kapcsolatomba kicsit belehalni, akkor is, ha az csak egy alkalomról szól, én belebeszélek sokkal többet, mint amennyi benne van. Ha pedig nem csak egy alkalom, akkor pláne. Ez egy nagyon veszélyes dolog, mert ráadásul az érzelmeim túltengése szélsőséges reakciókban is megjelenhet, tehát ha rosszul érzem magam, akkor nagyon rosszul és látszik rajtam, ha pedig jól, akkor az látszik, hogy lebegek a föld felett 10 centivel. És ezt nehéz eltitkolni. Ezért aztán kénytelen vagyok a racionális énemet kicsit erőltetni, hogy felülkerekedjen, és tudjam, hol a határ (földrajzilag), ameddig még kimutathatom az érzelmeimet, és honnan kell jobban figyeljek magamra (hazafelé tartva). Ez persze nem jelenti azt, hogy elfojtom magamban az érzelmeket, mert arra képtelen vagyok, inkább kiüvöltöm vagy kisírom magamból, mert különben felrobbannék. De a döntéseimben tényleg racionális vagyok.

Ez igaz rám egészen kis korom óta, elsősorban a munkára vonatkoztatva, de pl. a politikai döntéseket is racionálisan hozom és nem az érzelmekre alapozva. Sokat veszekszem magammal a döntések előtt, de legtöbbször a racionalitás dönt. Akik ismernek, általában racionálisnak ismernek. Aztán amikor megtapasztalják, hogy érzelmeim is vannak, meglepődnek. Van, aki jól fogadja, mert örül, hogy én is ember vagyok, másokat inkább zavar, mert arra számítottak, hogy egy erős nővel állnak szemben és nem szívesen látják, hogy annak a nőnek érzelmei is vannak és el tud gyengülni, neadjisten támogatásra szorul.

Akkor a legfurább ez a helyzet, amikor egy pasi szembesül az túlcsorduló érzelmeimmel. Mert azt ugyan elvárja, hogy vele kedves legyek és sokat adjak magamból, de ha én szorulok a kedvességre, pátyolgatásra, azzal sokszor nem tudnak mit kezdeni.

Az érzelmi túltengés amúgy belőlem is elég sok energiát elszív, és ezért is kell odafigyelnem erre, mert ha nagyon elengedem magam, akkor rosszul járhatok, hamar kimerülök és akkor még sebezhetőbb leszek.

Ezért próbálok a legtöbb helyzetben inkább racionális lenni, még ha átmenetileg ez nem is tűnik úgy. És ezért kell nekem ez a blog, mert az érzelmek kiírásával meg is szabadulok a nyűgtől, amit okozhatnak. És lehetek újra racionális.

Nem vagyok következetes. Ennek köszönhetően tegnap találkoztunk és csókolóztunk egy jóízűt. Ha ilyen alkalom van, mindig úgy érzem, hogy igen, ő akar engem, mert látom a tekintetén, érzem, ahogy simogat és csókol. Ezért is kellenek nekem az ilyen típusú találkozások, mert akkor el tudom hinni, hogy mégsem hűlt ki ennyire hamar ez az egész, csak a körülmények nincsenek segítségünkre. Céloztam is rá, hogy miért kell úgy tennie, mintha ez nem hiányozna neki is, de csak az óvatosság volt az indoka.

Hihetetlen, hogy ezzel a pasival én mennyire szeretek csókolózni. Írtam már róla, hogy én alapjában véve nem vagyok az a csókolózós típus, általában egy-két hétig tetszik a dolog, aztán ahogy megyek bele a kapcsolatba, egyre kevésbé igénylem. K.P-vel nem így van, vele állandóan csinálnám, annyire finom. És annyira izgató, még mindig. Nem bírok vele betelni.

Utálom a bizonytalanságot. Minden téren. Ha van egy eldöntendő kérdés, akkor a nemleges válasz is jobb a nem létező választól. És vannak emberek, akik inkább nem mondanak semmit, csak hogy ne kelljen nemet mondaniuk. Én meg ettől meg tudok őrülni, mert nagyon-nagyon utálom a bizonytalanságot. Még ha fáj, akkor is inkább tudjam, mi a helyzet, akkor legalább tudom, mire számíthatok.

Miből gondolom, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője? Természetesen a jelekből. Abból, hogy egész nap szinte egyáltalán nem beszélünk, pedig a múltkor elszólta magát és kiderült, hogy nincs sok dolga, mégis arra hivatkozik nap közben, hogy dolgozik és azért nem tud velem beszélgetni. Abból, hogy ha mégis beszélgetünk, a témák mindig teljesen semlegesek, és mintha direkt kerülné a találkozásról szóló beszélgetést. Szóba sem kerül, hogy valamikor a közeljövőben történhet köztünk valami. Tegnap célozgatott rá, hogy nekem biztos arra lenne szükségem, de nem is nagyon reagáltam rá, pedig kellett volna, vissza kellett volna kérdeznem, hogy neki talán nem? Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok. Holnap még a vonaton sem fogunk találkozni. Csütörtökön reggel szintén nem. Most egy dolgot próbálok megtenni: a lehető legkevésbé reménykedni. Nem kérdezek semmi olyat, amiből arra lehetne következtetni, hogy vágyom rá. Nem mondok semmi olyat, amiből bármiféle érdeklődést olvashatna ki. Ha nem válaszol a kérdésemre, nem válaszol. Ha nem szól hozzám órákig, hát nem teszi. Sőt, azt is eldöntöttem, hogy ha addig nem találkozunk, akkor pénteken igyekszem elkerülni, de semmiképpen nem én közeledni hozzá. Rohadt nehéz lesz, de ki fogom bírni. Muszáj lesz, ha ki akarom deríteni, mit akar. Mert ha még ettől sem fog érdeklődni utánam, akkor biztos, hogy történt valami, amiről nem beszél, de ami miatt nem akarja ezt a kapcsolatot. Ha hiányozni fogok neki, akkor talán van remény. De hogy én mennyire utálom ezeket a játszmákat!!!

Nagyon sok a munkám és a következő néhány hét még rosszabb lesz. Most kis dolgok vannak, de abból rengeteg, így kettő között muszáj kicsit lazítanom, ezért is írok most.

A sok munka egy dologra biztos jó: ne gondoljak rá annyit. Ha ennyire pörgős a munkaidő, akkor könnyebben viselem a hiányát, ha unatkoznék, akkor valószínűleg itt szomorkodnék a gép előtt, hogy már megint nem írt semmit egy órája, azt sem tudom, él-e vagy hal.

Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban a kapcsolatunk jövőjéről, mert valahogy úgy érzem, másképp kellene az egészet felfogni. Az egyértelmű, hogy ez nem szerelem, ebből soha nem lesz igazi párkapcsolat, hiszen nem is azért indult és nem is akarjuk az életünket felborítani. Az első néhány hétben persze olyan volt, mintha minden tökéletes lenne, és simán el tudtam volna képzelni vele az életet, de aztán a rózsaszín köd elég hamar felszállt, és rájöttem, hogy nem szeretném a férjemet lecserélni rá, mert semmiben nem jobb nála. Akkor meg minek? Hogy mégis miért ragaszkodom hozzá? Erről majd máskor, mert ez is megér egy misét.

Azon gondolkodtam, hogy miért nem tudom ezt a kapcsolatot úgy kezelni, mint pl. a proffal, akivel beszélünk néha telefonon, kávézunk vagy ebédelünk egyet, amúgy meg x havonta együtt töltünk egy délutánt (most mondjuk ezt múlt időben kéne mondani, mert elég rég nem volt már ilyen és egyelőre nem is tervezem újra), ahol alaposan kielégítjük egymást, összebújunk, aztán elbúcsúzunk, és lehet, hogy legközelebb majd csak hetek múlva beszélünk. Szó nincs szerelemről, nem ragaszkodunk tűzzel-vassal a másikhoz, nincsenek gügyögő sms-ek, így aztán kockázat sem igen van. Sokszor szakmai kérdésekkel keressük egymást és fel sem merül a szex mint téma. Az én esetemben a szeretői létnek valahogy ilyennek kéne lennie.

Aztán itt van K.P., akibe majdnem beleszerelmesedtem, de ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy ugyanolyan halandó ember, mint bárki más, és a túlzott érzelmek is elmúltak. Ennek ellenére ragaszkodom hozzá, ha egy nap nem beszélgetünk, már ki vagyok készülve, ha egy hétig nem látom, akkor megőrülök a hiányától. Jó, ez nagyjából a múlt héten már csökkent, a hétvégét is (ahogy írtam) jobban bírtam. De még mindig nem tudok úgy gondolni rá, mint egy haverra, akivel néha lefekszem. Még mindig szeretnék egy kicsit többet belőle, mint amennyi jut. Pedig az lenne a megnyugtató számomra is, meg a kockázat csökkentése miatt is, ha nem akarnék semmi többet, csak néha egy kis összebújást. Ezt kellene elérnem, elsősorban saját magamban. Benne pedig azt, hogy akarjon kicsit többet tenni azokért az összebújásokért. Hogy el tudom-e érni, nem tudom. A következő néhány hétben sok minden ki fog derülni, mert ha a héten nem találkozunk, akkor biztos, hogy 2-3 hétig gyakorlatilag látni sem fogjuk egymást, annyira nem fogok kilátszani a munkából, és rengeteget leszek vidéken. Azt is elképzelhetőnek tartom (bár ezt nagyon nem szeretném), hogy 2-3 hét alatt ez az egész teljesen ki fog hűlni. Lehet, hogy az lenne a legjobb, de azt tényleg nem szeretném, mert nagyon szeretem az illatát érezni, szeretem, ahogy simogat, ahogy csókol, és szeretném gyakrabban érezni. Csak érzelmileg kell egy kicsit elszakadnom, hogy ne halljak meg egy kicsit minden héten.