Nagyon sok a munkám és a következő néhány hét még rosszabb lesz. Most kis dolgok vannak, de abból rengeteg, így kettő között muszáj kicsit lazítanom, ezért is írok most.
A sok munka egy dologra biztos jó: ne gondoljak rá annyit. Ha ennyire pörgős a munkaidő, akkor könnyebben viselem a hiányát, ha unatkoznék, akkor valószínűleg itt szomorkodnék a gép előtt, hogy már megint nem írt semmit egy órája, azt sem tudom, él-e vagy hal.
Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban a kapcsolatunk jövőjéről, mert valahogy úgy érzem, másképp kellene az egészet felfogni. Az egyértelmű, hogy ez nem szerelem, ebből soha nem lesz igazi párkapcsolat, hiszen nem is azért indult és nem is akarjuk az életünket felborítani. Az első néhány hétben persze olyan volt, mintha minden tökéletes lenne, és simán el tudtam volna képzelni vele az életet, de aztán a rózsaszín köd elég hamar felszállt, és rájöttem, hogy nem szeretném a férjemet lecserélni rá, mert semmiben nem jobb nála. Akkor meg minek? Hogy mégis miért ragaszkodom hozzá? Erről majd máskor, mert ez is megér egy misét.
Azon gondolkodtam, hogy miért nem tudom ezt a kapcsolatot úgy kezelni, mint pl. a proffal, akivel beszélünk néha telefonon, kávézunk vagy ebédelünk egyet, amúgy meg x havonta együtt töltünk egy délutánt (most mondjuk ezt múlt időben kéne mondani, mert elég rég nem volt már ilyen és egyelőre nem is tervezem újra), ahol alaposan kielégítjük egymást, összebújunk, aztán elbúcsúzunk, és lehet, hogy legközelebb majd csak hetek múlva beszélünk. Szó nincs szerelemről, nem ragaszkodunk tűzzel-vassal a másikhoz, nincsenek gügyögő sms-ek, így aztán kockázat sem igen van. Sokszor szakmai kérdésekkel keressük egymást és fel sem merül a szex mint téma. Az én esetemben a szeretői létnek valahogy ilyennek kéne lennie.
Aztán itt van K.P., akibe majdnem beleszerelmesedtem, de ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy ugyanolyan halandó ember, mint bárki más, és a túlzott érzelmek is elmúltak. Ennek ellenére ragaszkodom hozzá, ha egy nap nem beszélgetünk, már ki vagyok készülve, ha egy hétig nem látom, akkor megőrülök a hiányától. Jó, ez nagyjából a múlt héten már csökkent, a hétvégét is (ahogy írtam) jobban bírtam. De még mindig nem tudok úgy gondolni rá, mint egy haverra, akivel néha lefekszem. Még mindig szeretnék egy kicsit többet belőle, mint amennyi jut. Pedig az lenne a megnyugtató számomra is, meg a kockázat csökkentése miatt is, ha nem akarnék semmi többet, csak néha egy kis összebújást. Ezt kellene elérnem, elsősorban saját magamban. Benne pedig azt, hogy akarjon kicsit többet tenni azokért az összebújásokért. Hogy el tudom-e érni, nem tudom. A következő néhány hétben sok minden ki fog derülni, mert ha a héten nem találkozunk, akkor biztos, hogy 2-3 hétig gyakorlatilag látni sem fogjuk egymást, annyira nem fogok kilátszani a munkából, és rengeteget leszek vidéken. Azt is elképzelhetőnek tartom (bár ezt nagyon nem szeretném), hogy 2-3 hét alatt ez az egész teljesen ki fog hűlni. Lehet, hogy az lenne a legjobb, de azt tényleg nem szeretném, mert nagyon szeretem az illatát érezni, szeretem, ahogy simogat, ahogy csókol, és szeretném gyakrabban érezni. Csak érzelmileg kell egy kicsit elszakadnom, hogy ne halljak meg egy kicsit minden héten.
