Akinek szeretője van, sokat gondol rá - természetesen -, szeretne mindig vele lenni, úgy érzi, sokkal jobb vele a szex, mint férjjel - a többség mégsem akarja borítani a házasságát és a szeretővel összekötni az életét (akinek teljesen kihűlt a házassága, nincs már szex, csak veszekedés, vagy már beszélgetés sem, az más helyzet, én most a hozzám hasonlókról beszélek). Miért is nem? A válasz nagyon egyszerű, csak néhány további kérdésre kell válaszolni.

Mert ki az, akinek a koszos zokniját kerülgetjük (jó esetben) a fürdőszobában?
Ki az, aki horkol mellettünk éjszaka?
Kinek főzünk, kire mosunk, ki után pakolunk el minden áldott nap?
Kinek az anyját, nővérét, nagynénjét kell elviselnünk minden hétvégén, születésnapon és karácsonykor?
Ki az, aki nem viszi le a szemetet, nem mossa el maga után a poharat?
Ki az, akinek a barátai hangosan böfögnek meccsnézés közben és vedelik a sört?

Természetesen a férj, és nem a szerető. De ha egyszer is felmerül bennünk a gondolat, hogy jobb lenne a szeretővel élni, gondoljuk végig, hogy neki is koszolódik a zoknija, talán ő is horkol, ő sem pakolja el a ruháját, neki is van anyja-nővére-nagynénje, neki is könyörögni kell, hogy levigye a szemetet és az ő barátai is vedelik a sört. Egyszóval semmi sem lenne jobb, nem lenne "minőségi" a csere. Talán a szex jobb lenne. Eleinte. De aztán vele is ugyanaz lenne, mint a férjjel, aki amúgy jó az ágyban, csak 8-10-15 év után már kissé unalmas. Igen, a szerető is az lenne. Könnyű ám néhány hetente, havonta pár órára a maximumot nyújtania és változatosnak, odaadónak lennie. Lenne csak mindennapos a dolog, a 8-10-12 órás munkanap után, a mindennapi taposómalomban. Biztos vagyok benne, hogy rövid idő után vele is pont ugyanolyan lenne minden.

Miért is nem akarunk borítani? Hát ezért. Érthető, nem?