Van az úgy, hogy valamit nagyon várunk, és ezért úgy gondoljuk, nagyon jó lesz. Aztán, ha mégsem úgy sikerül, ahogy vártuk, az óriási csalódás tud lenni.

Most ráadásul nem is ok nélkül számítottam jobbra, hiszen kellemes emlékeim vannak. Nem találkoztunk túl gyakran, de mindig jó volt. Nem tökéletes, de jó. Értettük egymást, mindketten nagyjából ugyanazt akartuk. Persze, az egész életfelfogásunk nagyban különbözik egymástól, de azért még tudunk jókat beszélgetni, nagyokat sétálni, és akár még ágyba bújni is úgy, hogy az igazán jó legyen. Tudom, hogy tudunk, hiszen megtörtént.

És akkor most itt van, minden nap tudunk találkozni, és valami nem az igazi. Szinte olyan, mintha idegen lenne. Nem bánom, hogy nem bújunk ágyba, mert nem lenne jó. Pedig nem önző, odafigyel, és mégsem jó. Nem bánom, ha véletlenül mégsem ér rá, mert tudom, hogy nem igazán tudunk most jókat beszélgetni. Abban megegyezik a véleményünk, hogy mi nem tudnánk együtt élni, még jó, hogy nem kell együtt élnünk. Azt hiszem, az a bajom, hogy érzem, ő is csalódott. Ő is többet várt. Mintha már megbánta volna, hogy itt van. Mintha egyáltalán nem akarna látni. És én pont így érzek vele szemben. Mintha nem akarnám látni. Amikor meg nem láthatom, akkor szívesen lennék vele. A fene sem érti ezt az egészet. Eltart majd egy ideig, míg megemésztem az egészet, feldolgozom magamban, és túllépek rajta. Nem tudom, fogunk-e még valaha találkozni, de most úgy érzem, hogy valószínűleg nem. Pedig egy jó barátot nem kéne elveszíteni emiatt.