Olyan jó lenne kicsit romantikázni. Úgy igazából, ahogy régen. A párom elég romantikus, és igen, lehet vele kézenfogva sétálni és nézni a csillagokat vagy zenét hallgatni, vagy csak úgy lenni, de ez már soha nem lesz olyan, mint régen. Mert már annyira ismerjük egymást, hogy félszavak sem kellenek, és tudjuk, mit fog mondani vagy tenni a másik a következő pillanatban. És az ilyen romantikus estéknek vagy napoknak pont az az egyik varázsuk, hogy kiszámíthatatlanok. Nem tudom, hogy a másik mit fog mondani, nem tudom, megfogja- e a kezem, esetleg megcsókol-e. Arról nem is beszélve, hogy így romantikázni csak akkor lehet, ha teljesen ott vagyok, lélekben is. De én most már évek óta nem tudok úgy eltölteni néhány órát, hogy ne jussanak eszembe a gyerekeim, mit csinálnak éppen, mit mondanának, ha itt lennének, stb. Azzal, hogy szülővé váltam, minden megváltozott körülöttem. Ez nem baj, csak most már képtelenség kiszakadni ebből az életből. Lehet úgy csinálni, mintha ki lehetne szállni néhány napra, de igazából képtelenség. Az agyam egyik pici zugában állandóan ott vannak a gyerekek, akiket amúgy tényleg imádok, és nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Még akkor sem, ha néha szükségem lenne egy picit más életre.