Én még a hőskorban kezdtem az internetezést, amikor még egy-egy chatszobában (akkor még nem úgy hívtuk) csak páran voltunk egyszerre, és amikor a HIX volt az internet középpontja, legalábbis itt Magyarországon, meg persze a külföldi magyarok között is. Elég sok ismerősömet a neten ismertem meg, többek között a férjemet is :). De rajta kívül még sokakat, akik közül néhányan személyesen is jó barátaim lettek, mások eltűntek az életemből, megint mások maradtak virtuális barátok, ismerősök.

Jó néhány évvel ezelőtt nem tudom már milyen körülmények között, de szintén valamelyik chaten ismerkedtem meg egy férfival, akivel elég jól elbeszélgettünk. Mindketten foglaltak voltunk, bár ő azt állította, nem szereti a feleségét már régen, csak a gyerekek miatt vannak együtt. Nekem jól működő kapcsolatom volt, csak épp sok szabad idővel rendelkeztem. A lényeg, hogy elkedztünk beszélgetni, és úgy tűnt, ez elég jól megy nekünk. Aztán egyszer felhívott telefonon és úgy beszélgettünk kb. egy órát, hogy észre sem vettem, mennyire szalad az idő. Még néhány beszélgetés után úgy döntöttünk, találkozunk személyesen is, iszunk-eszünk valamit és beszélgetünk, ha már ilyen jól megy.

Találkoztunk is, elmentünk egy pizzériába, ettünk-ittunk-beszélgettünk vagy két órán keresztül, aztán úgy döntöttünk, kimegyünk a Duna partra. De november lévén túlságosan hideg volt a sétához, így aztán maradtunk a kocsiban. Mondjuk ott sem volt valami vakmeleg, mondtam is, hogy mennyire fázom (ez a kijelentés azért nem volt cél nélküli :) ). Megfogta a kezemet, hogy felmelegítse, közben a szemembe nézett, és tudtam, hogy ő is legalább úgy vonzódik hozzám, mint én hozzá.
- Melegítem vagy simogatom? - kérdezte.
- Nem tudom.
Majd megsimogatta az arcomat.
- Most melegítem vagy simogatom?
- Simogatod.
Néhány percig simogatta az arcomat, nagyon kellemes érzés volt érezni a bőrét a bőrömön, egész este erre vártam. Megkérdezte, megcsókolhat-e, én csak bólintottam. Megcsókolt, nagyon gyengéden, finoman. Visszacsókoltam. Egyszer, kétszer, sokszor. Egyre szenvedélyesebb lett ez a csók. Aztán a kezeink is elkezdtek kalandozni, simogattuk kicsit egymást. Néhány percig eltartott ez, utána csak egymást átölelve üldögéltünk a kocsiban, és beszélgettünk a jövőről. Semmi konkrétumot, csak lehetőségekről. Aztán visszavitt a kocsimhoz, elbúcsúztunk és hazamentünk. A következő néhány hétben sokszor beszéltünk telefonon meg chaten, de nem találkoztunk. Lehetőség sem nagyon adódott rá, meg valószínűleg igazán nem is akartuk. Kockázatos lett volna? Vagy attól tartottunk, hogy a varázs megszűnik? Nem tudom. Később a telefonok is megritkultak, egy idő után már csak havonta egy-egy volt, majd meg is szűntek. Most annyi a kapcsolatunk, hogy az iwiw-en az ismerőseim között van. Ha akarom, felhívhatom, és ő is engem, minden bizonnyal örülnénk egymásnak, de nincs miért. A csók varázsa megmarad, többre nincs szükség :).

Szeretek táncolni. Állítólag tudok is. A tánc számomra nem más, mint tánc. Ha én táncolok valakivel, akkor csak a táncra gondolok és nem másra. Nem akarok tőle semmit, nem azért táncolok vele. Szerencsére a férjem is így gondolkodik a táncról, így aztán soha nem volt kifogása ellene, ha én táncoltam egy pasival, akár ott volt ő is a társaságban, akár nem. Persze mindig elmeséltem neki, milyen jót táncoltam, akkor is, ha nem láthatta. Néhány emlék erről időrendi sorrend nélkül.

A kapcsolatunk még nagyon az elején tartott, amikor baráti társasággal elmentünk egy szórakozó helyre, ahol le lehetett ülni vacsorázni, de volt hely táncolni is. Együtt táncoltunk többen, amikor egy számunkra ismeretlen srác elkapta a derekamat, magához vont és táncoltunk egy pár percig. Nem akárhogy, a srácnak nagyon jó mozgása volt, és elég hamar összehangolódtunk. Közben rásandítottam a páromra, ő csak mosolygott, tetszett neki, ahogy táncolok. A tánc végén a srác nagyon udvariasan a páromnak is megköszönte a lehetőséget, majd elbúcsúzott. A barátaink meg csak lestek, mert nem értették, hogy-hogy nem féltékenykedik a kedvesem, hogy engedhette meg nekem ezt a táncot. Pedig ez csak egy tánc volt, miért akadályozta volna meg?

Néhány évvel később ugyanezen a szórakozó helyen a lánybúcsúmat tartottuk. Ha néhány lány együtt bulizik, előbb-utóbb felbukkannak a pasik is. Néhány srác odajött hozzánk és elkezdtünk táncolni. Nekem megint egy olyan fiú jutott, aki elég jól ropta, viszont ő valószínűleg többet is akart volna, mivel tánc után odaült hozzánk beszélgetni. Amikor megtudta, hogy a lánybúcsúm van, nem akarta elhinni. De nem tolakodott, kedvesen sok boldogságot kívánt, aztán táncoltunk még egyet és elbúcsúztunk.

17 éves voltam, amikor egy baráti társasággal elmentünk kempingezni a Tisza-partra. Nem volt barátom, akkor még egyáltalán soha nem volt kapcsolatom, előtte tán kétszer volt szerencsém egyáltalán csókolozni fiúval, a kempingezésre is egyedül mentem. Ill. a baráti társaság része volt a bátyám is, ő vigyázott rám :). Neki sem volt amúgy barátnője, meg volt még egy lány meg néhány srác pár nélkül. Azt hiszem két pár jött velünk összesen. Egyik este a fiúk valami idétlen focimeccset néztek, mi lányok meg unatkoztunk, ezért úgy döntöttünk, otthagyjuk őket a kempingben és megyünk bulizni. Akkor a Tisza parton rengeteg hely volt a bulizásra, tele volt discókkal meg kocsmákkal, nem tudom, most mi a helyzet. Bementünk egy szimpatikus helyre, persze szabadtéri disco volt. Négy lány együtt feltűnést kelt, szinte egy percen belül ott termett négy fiú is, akikkel táncoltunk, nem is akárhogy. Ha belejövök, képes vagyok nagyon kihívóan táncolni :), amit néha félreértenek, de azért igazán komoly gond még ebből sosem volt. Szóval táncoltunk vagy fél órája, mikor a barátaink is megjelentek a színen. Ledöbbentek a látványon, mit gondolunk mi, hogy nélkülünk bulizunk, és még ilyen jól érezzük magunkat? :) A két pár fiútagjai odalibbentek a lányokhoz, és azonnal elkezdtek csókolozni, amin meg a táncpartnerek lepődtek meg, jó volt nézni az arcukat. A másik lányhoz a bátyám ment oda, hozzám az egyik haver, hogy kimentsen a "gaz csábító" karmai közül :). Aztán velük folytattuk a táncolást, de azt azért láttuk, nem örültek neki, hogy meglógtunk tőlük. Mi jól éreztük magunkat, és ez volt a lényeg.

Végzős egyetemista voltam, amikor elmentünk az egyetemi klubba páran lányok, hogy bulizzunk egyet. Akkor már ismertem a férjemet, de még nem volt köztünk semmi, tehát független voltam. Igaz, bíztam benne, hogy lesz valami, úgyhogy nem ismerkedési céllal mentem a buliba, csak azért, hogy jól érezzem magam. A sok lány együtt megint hozta a papírformát, hirtelen ott termettek a fiúk is. Jutott nekem is táncpartner, akivel én magam sem értem, hogyan, de egy perc alatt úgy összehangolódtunk, mintha világéletünkben együtt táncoltunk volna. Néhány perc múlva már körben táncoltak körülöttünk a többiek és tapsoltak nekünk. Nem tudom, meddig táncoltunk így, gyakorlatilag szó nélkül, de elég sokáig ahhoz, hogy jól megizzadjunk. De ezzel egyáltalán nem törődtünk, csak roptunk. Valami isteni volt, azóta is az egyik legjobb táncos élményem. Hihetetlen sikerünk volt a többiek előtt is. Aztán az egyik szám végén a srác kedvesen elbúcsúzott, elmondta, hogy sorkatona, is időre vissza kell térnie a laktanyába, megköszönte a táncot, és elment. A lányok, akik velem voltak, csak néztek, hogy ez most mi volt? És miért nem cseréltünk telefonszámot vagy ilyesmi? Én meg mondtam, hogy ez most tánc volt, abból is a legjobb fajta, és nem tudom, hogy hívják a fiút, őszintén szólva nem is érdekel. Jól éreztük magunkat és kész. 

A tánc az csak tánc, nem több.  

Sokan mondják, hogy nem létezik barátság férfi és nő között. Én azt mondom, létezik. Igaz, az én tapasztalatom is azt mutatja, hogy férfi és nő között óhatatlanul felmerül a szexualitás kérdése előbb-utóbb, mégis azt mondom, van.

Az én legjobb barátom egy srác (nekem már mindig srác marad, hiszen 19 éves volt, amikor megismertem, én meg 22). Amikor megismerkedtünk egy chaten, épp egy hosszabb kapcsolatom járta a végét. Nem volt túl jó hangulatom, amikor rámköszönt és elkezdett idétlenségeket kérdezni. Én meg válaszoltam, amin ő jól meglepődött. Néhány beszélgetés után beszéltünk telefonon, azt hittem, hogy ez a fiú nagyon bunkó. Aztán találkoztunk, mert bíztam benne, hogy tévedek. Az első találkozó nem jött össze, elkerültük egymást (hol voltak akkor még a mobil-telefonok?), a második összejött. Jót beszélgettünk egy süti mellett, és én a végén azt szerettem volna, ha megcsókol (eddigre már meg is halt a kapcsolatom, nemcsak döglődött). Ő tudta, hogy mit szeretnék, de nem tette meg. Ő mindig tudta, mit szeretnék, később is :). Ez után a találkozás után többször is találkoztunk, egyszer nála aludtam, na akkor már megcsókolt, meg más is történt :).  Nem minden, de azért a semminél több. Aztán egy ideig úgy nézett ki, hogy "járunk", de nem igazán működött a dolog, és erre hamar rájöttünk.

Én mondtam ki, hogy ez így nem fog működni, ő elfogadta, de valószínűleg rosszul esett neki. Fél évig nem hallottam róla. Aztán újra jelentkezett, és akkor újra kezdődött a kapcsolatunk. Sokáig csak levelezéssel, aztán néha találkoztunk, és bizony néha az ágyban kötöttünk ki. Nem volt ez szerelem, de a vonzalomnál azért több volt. Egyedül voltunk mindketten, szükségünk egy kis kényeztetésre, hát megadtuk egymásnak, ami hiányzott. Néhány évig így folytatódott, akkor is eljutottunk néha az ágyig, ha épp nem voltunk függetlenek. Nem is tudom, miért, valahogy így volt természetes. És mindemellett olyan szintű barátság alakult ki közöttünk, amilyet korábban (és azóta sem) nem tapasztaltam. Mindig tudta, mit kell mondania, mit kell tennie. Tudta, ha csak arra van szükségem, hogy meghallgasson. Tudta, hogy mikor és mit kell mondania. Tudta, ha épp simogatásra vagy odabújásra vágytam. És ha valamire neki volt szüksége, akkor is jelentkezett, és azt mondta, találkozzunk. A kapcsolatunk egyre mélyült, és egyre ritkábban kötöttünk ki az ágyban. Már tudtunk úgy együtt aludni, hogy nem szeretkeztünk.

Időközben én megismerkedtem későbbi férjemmel, akinek persze meséltem az én barátomról. Elmondtam, hogy kezdődött, és elmondtam, hogyan folytatódott. Persze nem minden részletet, de a lényeget igen. Megismerkedtek, szimpatikusak voltak egymásnak. Egyre gyakrabban találkoztunk közösen, majd megszülettek a gyerekeim, akiket imád azóta is. Rendszeresen jön és jókat játszik velük. A párommal meg jókat beszélget. És elmondja neki, hogy milyen szerencse, hogy nem ő vett el engem feleségül, mert nem bírnánk ki együtt :). Szerintem hálás is a férjemnek, hogy még az esélyét is elvette egy esetleges újrakezdésnek :). Most már tehát családunk igazi barátja, már ismerik a szüleim is, mivel a kisebbik gyerekem keresztapja lett. Mindenki nagyon kedveli, anyu még hajlandó lenne neki feleséget is keresni :). Én pedig azt mondom, hogy ilyen az igazi barátság férfi és nő között. Most már sok éve tényleg csak barátság - ha lehet ilyet mondani egyáltalán, hiszen a barátságnál szorosabb kötelék nem nagyon van, talán csak a házasság vagy a gyerek-szülő viszony. A mi barátságunk elég szoros, és nem a szokásos férfi-nő viszonyról szól, szóba sem kerül most már a szex. Tehát szerintem létezik a barátság férfi és nő között, de mire kialakul, sok fejlődési szakaszon át kell mennie.  

Azt mondják, a nő választ. Nem tudom, igaz-e, néha úgy érzem, nem teljesen. Előfordult, hogy nekem csak abban volt döntési lehetőségem, hogy igen vagy nem, de én nem választottam ki a férfit, hanem ő engem. Volt persze olyan is, amikor én választottam.

Sok-sok évvel ezelőtt egy többnapos program utolsó estéjén ún. búcsúbulit tartottunk. Volt jó kaja meg zene, sok beszélgetés, tánc. A társaság egy része még tinédzser volt, számukra még poén az, ha lassúzás közben lekapcsolják a villanyt.

A buli elején többen beszélgettünk együtt, az egyik pasast én választottam ki magamnak, én mentem oda hozzá valamilyen ürüggyel. Nem igazán tudom, miért tettem, annyira nem tetszett, csak talán éreztem, hogy ő tud udvarolni, és jól esett volna. Nem volt kapcsolatom, de nem is nagyon törekedtem arra, hogy legyen. A pasas felkért táncolni, aztán amikor lassúzás közben lekapcsolták a villanyt, bizony kihasználta a sötétet. A nyakamat és a fülemet csókolta meg, ami őszintén szólva nagyon jól esett. Aztán amikor felkapcsolták a villanyt, úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

Később, amikor már nem táncoltunk, elindultam sétálni. Tüntetőleg mellette mentem el, remélve, utánam jön. Bejött a remény, utánam jött és beszélgettünk egy nagyot sétálás közben. Kedves volt, nem tolakodó. Néha megfogta a kezemet, de semmit nem erőltetett. Aztán amikor leültünk egy padra, megcsókolt. Nem nagyon reagáltam rá, de továbbra sem nyomult nagyon. Ez tetszett. Később elkísért a szobámig, újra megcsókolt és megkérdezte, nem tartanék-e vele, az ő szobájába. Kedvesen, de visszautasítottam. Megértette, nem sértődött meg.

Néhány hét múlva találkoztunk, együtt vacsoráztunk. Akkor nem történt köztünk semmi, csak egy jó beszélgetés, de ennyi elég is volt. Továbbra sem erőltette magát rám, az elérhetőségét tudtam, kimondatlanul is rám bízta, mit teszek. Kb. fél év múlva hívtam fel újra, találkoztunk, és akkor felmentem a lakására. Tudtam, hogy mi vár rám, ha bemegyek az "oroszlánbarlangba", de az én döntésem volt. Jó vacsora, finom bor, kellemes zene, majd a hálószoba. Természetesen :). És ez után az éjszaka után még kb. 3,5 hónapig rendszeresen.

A kapcsolatnak nem volt túl nagy jövője, ezt már az elején tudtam, de akkoriban nagyon sokat dolgoztam, és normális kapcsolatra nem lett volna időm és energiám. Ez viszont tökéletes volt. Egy intelligens, értelmes férfival, akivel bármiről - de tényleg bármiről el lehetett beszélgetni (a munkájából kifolyólag rengeteg témában mozgott otthonosan) egy finom vacsora mellett. Sokszor nála vacsoráztunk finom sajtokat, sonkákat és isteni borokat. Néha elmentünk étterembe, olyan helyekre, amikről addig csak álmodni tudtam (egy-egy számla a fél fizetésemnek megfelelő összegű volt). Olyan is volt, hogy egy sörözőben ettünk valamit, nem az volt a lényeg, hogy hol, hanem hogy mit. Mellette tanultam meg, hogy a minőségre igenis adni kell, és hiába van pénze az embernek, ne költse el hülyeségekre csak azért, mert az menő. Mindig azt mondta, hogy szívesen kifizet 10.000 Ft-ot egy vacsorára (ekkor az én fizum 17 ezer Ft volt), de csak akkor, ha az olyan, hogy megéri. Ha nem tetszett a kiszolgálás, nem adott borravalót és nagy valószínűséggel nem ment oda többet. Megmondom őszintén, tetszett ez a hozzáállás.

Egyébként a pasas istenien főzött, néha meghívta a barátait, akik hasonlóak voltak hozzá, és irtó jókat tudtunk beszélgetni. Tetszett nekem, hogy elfogadnak, egyenrangú félként kezelnek, pedig teljesen más közegből érkeztem. Soha nem éreztették, hogy kevesebb lennék náluk, sőt. Kedvesek voltak, érdeklődőek és persze nagyon intelligensek. Az ilyen vacsorák után én általában ott maradtam éjszakára, ami egyébként nem volt minden napos, hiszen nem voltunk mi összekötve. Éltük tovább a magunk kis életét, heti 2-3 alkalommal találkoztunk és jól éreztük magunkat. Persze jó szex nélkül nem lett volna az igazi, az is megvolt, nem panaszkodhattam.

Egy dolog nem volt jó: ha én gyengének mutatkoztam, akkor a pasas megijedt. Nem mutatta, de tudtam, ő egy erős nőt akar maga mellé, és én olyan voltam leggyakrabban. De nehéz időszakom volt a sok munkával, és bizony néha kicsit kimerültem, kiborultam. Ilyenkor jobb volt nem találkozni. Nagyon utálta, ha nem voltam erős. Egy kiborulásom után - ami nem is volt annyira durva - eltűnt az életemből. Nem volt elegáns megoldás, és nem is fogtam fel pár napig. Aztán amikor megértettem, és rájöttem, hogy vége, igyekeztem feldolgozni. Nem szoktam hozzá, hogy csak úgy ott hagyjanak :). De mivel már az elején tudtam, hogy ebben a kapcsolatban csak pár hónap van, nem törtem össze lelkileg. Nem is nagyon tehettem, még pár hónapig koncentrálnom kellett nagyon a melóra. Később az évek során többször összefutottunk. Továbbra is én dönthettem, mit akarok. Ha csak egy kávét, hát azt kaptam. Ha többet akartam, akkor többet kaptam. Egyszer mondott nekem nemet, a legjobbkor. Igaz, kicsit félreértette, amit mondtam, de a nemmel kicsit helyrerakott. Azóta is tudunk egymásról, egy-egy levélváltás néhány havonta esedékes. Van rá esély, hogy találkozzunk, hiszen a közös kapcsolat még mindig fennáll, de a találkozásaink már csak és kizárólag vacsoráról és beszélgetésről szólnak, másokkal együtt. Legutóbb 4 éve találkoztunk személyesen, akkor négyesben vacsoráztunk. E-mailt úgy két hónapja kaptam tőle. Elképzelhető, hogy augusztusban megint összefutunk egy ilyen négyes vacsira, de nem biztos. Ennél többet én már nem is akarok, és szerintem ő sem. És ez így van jól.

Rég szükségem lett volna már egy ilyen blogra. Ma nem vártam tovább, megalkottam. Nem volt könnyű, mert az összes cím, amit választottam, foglalt volt. Jellemző, hogy megnéztem a blogokat: némelyikbe soha nem írtak semmit, némelyiket évekkel ezelőtt abbahagyták. Kár, hogy lefoglalták a címeket. Na mindegy, jó lesz ez is. Úgysem sokat számít, mi a cím.

Ez a blog én leszek. Őszintén, kendőzetlenül fogok írni az emlékeimről, az érzéseimről. Persze név nélkül, azonosíthatóság nélkül. Annyit árulok el, hogy nő vagyok és van családom. A többi nem fontos.

Mivel nő vagyok, a titkok nagy része a férfiakkal kapcsolatos. Gondolom, ez nem meglepő. Némely titok nem is annyira titok, inkább csak érzés, vagy gondolat. De olyan, amiről nem nagyon tudok kinek beszélni. Így hát kiírom magamból. Van mondandóm, jó sok. Meglátjuk majd, mire lesz jó.