Nem is olyan régen, ha megkérdezték tőlem, hogy plasztikai sebész kése alá feküdnék-e, egyértelműen és határozottan azt mondtam, hogy NEM. Minek? El kell fogadnom magam úgy, ahogy vagyok, ha nem tetszik valami, akkor sem a sebészkés a megoldás ellene. 

A melleim meglehetősen nagyok, azon nagyítani nem kell. Az orrommal és a fülemmel az égvilágon semmi bajom. Zsírleszívásra nem adnám a fejem, annyira nem engedem el magam, hogy erre legyen szükség. Tehát a válaszom az volt, hogy nem. 

Most meg itt állok két szülés után és bizony elgondolkodtam. Méghozzá azon, hogy a hasamat plasztikáztassam. Ugyanis a császármetszés után még mindig nem változott semmi (pedig annak már jó pár éve), még mindig ún. kötényhasam van. És mint utánaolvastam: ezen bizony nem nagyon lehet segíteni mással, csak plasztikai műtéttel. A torna még rontana is a helyzeten. Tehát elgondolkodtam. Persze nem holnap fogom megtenni, de nem lehetetlen, hogy pár éven belül, ha összegyűlik elég pénz rá, akkor megcsináltatom. Mert így nem szép. Még akkor sem, ha a páromat nem zavarja. Engem azért kicsit igen.