Ha valaki kívülről nézi az életemet, azt mondja, biztosan elégedett vagyok. Van két szép gyerekem, egy rendes férjem, szép házban lakunk, elég tisztességes körülmények között élünk. Aki azt gondolja, elégedett vagyok, jól gondolja, hiszen annak kell lennem. Tényleg nem lehet egy szavam sem az életemre. Mégis van néha. Ugyanis néha úgy érzem, hogy nagyon szép ez a látszat, de ott legbelül hol vagyok én az életemből? Hova tűntem? 

A látszat szép és jó, de az igazi élet mégsem ez. Illetve nemcsak ez. Úgy érzem, hogy engem sokszor észre sem vesznek, mintha az lenne a természetes, hogy végzem a dolgom, csinálom a napi rutint és közben nem érzek semmit. Pedig igenis érzek. Gondolkodom is és érzelmeim is vannak. És bizony gyakran előfordul, hogy azon gondolkodom, jó helyen vagyok-e? Nem lehetnék egy olyan helyen, ahol engem is észrevesznek? 

Mert az nem érdekes, hogy az óvodás gyerekem azt mondja: "nem baj, hogy anya beteg, akkor is vele akarok lenni", mert tőle ez az őszinte, és nem arra gondolt, hogy "sebaj, majd meggyógyul", hanem arra, hogy ő akkor is velem akar lenni és nem mással. De hogyha a párom is úgy gondolja, hogy micsoda nagylelkű tett volt tőle, hogy amikor én majd' 40 fokos lázzal feküdtem, akkor ő odafigyelt, nehogy elaludjon, ha kell nekem valami, oda tudja adni - hááát, nem tudom. Én úgy érzem, ennek valahol természetesnek kéne lenni és nem dicséretet várni érte. Legalábbis részemről az, ha ő beteg, én haptákban állok. De itt most nemcsak róla van szó, hanem úgy mindenről és mindenkiről, aki hajlamos rá, hogy figyelmen kívül hagyja a személyemet. Mert sajnos vannak ilyen emberek a környezetemben, és nagyon rosszul tud esni, amikor ezzel szembesülök. 

Megpróbálom megtalálni magamat, de nem mindig megy. Segítség nélkül pláne nem.