Néha úgy érzem, az emberek megbolondultak. Mindenhol azt hallani, hogy a lányok azt várják, hogy a fiúk megkérjék a kezüket, de a fiúk nem akarnak elköteleződni, és ez milyen rossz. Én meg itt ülök, (még) férjnél vagyok, és egy hét alatt négyen (!) kérik meg a kezemet. Mégis hogy???? Ezek közül kettő úgy, hogy nagyjából két hete kezdtünk el levelezni. Igen, levelezni. Soha nem találkoztunk, soha nem beszéltünk telefonon. Néhány fénykép, néhány e-mail, és halálosan komolyan megkéri a kezemet. Amikor meg nemet mondok, nem érti, és sértődötten búcsúzik el. És valószínűleg otthon ül, néz ki a fejéből és nem érti, hogy ez a közép-európai nő miért nem csapott le arra a hihetetlen nagy lehetőségre, amit egy amerikai férj jelent számára.

A harmadikkal legalább már egy fél éve tart a levelezés, meg telefonon is beszéltünk, ennek ellenére nem igazán értem a kérését, és ezt már el is mondtam neki, de ő azért kitartó, és tervezi a közeljövőben a találkozásunkat, meg a távolabbi jövőben a közös életünket. Még közös gyereket is akar. Hát azért ahhoz nekem is lesz pár szavam...

A negyediknek van a leginkább alapja a lánykéréshez, mert vele karácsony óta mondjuk úgy, együtt vagyunk. Igaz, hogy kicsit másképp gondoljuk ezt a kapcsolatot, mint ahogy kiderült, mert részemről ez nem szerelem, de úgy tűnik, részéről igen. Szerencsére ő legalább tisztában van a helyzettel, és a következőképpen hangzott el: szeretnélek feleségül venni, de tudom, hogy ez most lehetetlen. És persze ő is szeretne közös gyereket. Jajj. Megbolondultak ezek a férfiak? Eszem ágában sincs férjhez menni.