Úgy érzem, végre helyreraktam magamban minden problémás dolgot. Továbbra is vágyom K.P. érintésére, csókjára, szeretek vele beszélgetni, de sokkal kevésbé zavar, ha egész nap szinte nem is beszélünk, vagy napokig nem látom. Tudomásul veszem, ha épp nem ér rá, nem esem kétségbe, ha úgy érzem, nem vágyik rám annyira. Úgy is mondhatnám, hogy normalizálódott a helyzet, eljutottam oda, ahova korábban is akartam: az érzelmek már nem határozzák meg olyan mértékben a viselkedésemet, tetteimet, maradt elsődlegesen a testi vágy. Ez a változás (vagy nevezzem fejlődésnek?) mindenképpen hasznos a "rendes" életemet tekintve, hiszen minimálisra csökkent az érzelmi hullámzás miatti lebukási kockázat, és ha úgy adódna, könnyebb lenne lemondani az egész kapcsolatról.

Természetesen szó sincs arról, hogy teljesen közömbös lennék K.P. iránt, inkább csak normális, kezelhető mederbe terelődtek az érzelmeim.

Azt hiszem, K.P.-ben is történt valamiféle változás, csak még nem teljesen világos, hogy milyen téren és milyen mértékben. Ez majd idővel kiderül.

Írtam már, hogy néha úgy érzem, K.P. egy férjklón. Hát most bebizonyosodott :). Megnéztem ugyanis a születési dátumuk szerinti számukat és ugyanaz mindekettőjüké. Sőt, az enyém is ugyanaz, mint az övék. Szépen vagyunk :).

Vagy szörnyedjünk el? Milyen szerencse, hogy ma már ilyen tanácsokat senki nem mond, mint amilyenek az alábbi cikkben vannak:

http://www.life.hu/szeress/parkapcsolat/20120117-szex-szerelem-minden-idok-legfurcsabb-parkapcsolati-tanacsai.html

Az alábbiak szerintem mindent visznek:

a szex az egyik legfájóbb dolog, amit el kell viselni egy nőnek, és az aktus csak teljes sötétségben történhet, miközben a feleség halottnak tetteti magát.

 "Adj keveset, csináld ritkán, és mindenekelőtt vonakodva."

szeretkezés során egy okos nő soha nem láttatja a meztelen testét, ezért mindig vastag pizsamát visel

Sírjak vagy nevessek? Még szerencse, hogy az idézett tanácsok több, mint 100 évesek :).

No meg a nőket sem :).

Soha nem fogom megérteni, hogy miért esik nehezükre (a pasiknak) egy sms-t vagy egy rövid e-mailt írni, ha van bármi, ami miatt nem tudnak jönni - telefonálni - akármi. Itt most nemcsak K.P-ról beszélek, hanem ugyanúgy a férjemről, de beszélhetnék a tesómról vagy más pasiról is, akiben egyszerűen fel sem merül az, hogy egy nő valahol aggódik érte és szeretné tudni, mi a helyzet. Én nem várok el ilyenkor semmiféle magyarázkodást, főleg, ha nem tartozik rám. Csak annyit, hogy "bocs, késni fogok" vagy valami hasonlót. Volt már emiatt veszekedésünk (nem is egy) a férjemmel, ő lassan beletanul a dologba, de még mindig nehezére esik sokszor felvenni a telefont. K.P.-vel nyilván nem fogok emiatt veszekedni (nincs rá jogalapom), csak puffogok magamban, hogy mi a fene van, hogy egy rövid üzenetet nem tud küldeni. Ha felvetném a problémát, nem is értené, hogy mi a baj. Mert pasi.

A női oldalt sem értem, azaz saját magamat. Mert hiszen megtapasztaltam már, hogy hogyan működnek a pasik, mégis minden ilyen alkalommal elkezdek kombinálni és jól felidegesítem magam, hogy biztos történt valami, balesetet szenvedett, vagy utál vagy mit tudom én, ahelyett, hogy nyugodtan kivárnám a jelentkezését. Mert utóbb mindig kiderül, hogy semmi baj nincs, csak éppen lemerült a telefont vagy dugóba került hazafelé vagy valami hasonló banális dolog. Odáig már eljutottam, hogy ilyenkor nem teszek rögtön szemrehányást, sokszor nem is kérdezek, csak várok, hogy mit ad elő. Mert ha nekiesnék, abból sok jó nem származna (akármelyik pasiról van szó). De mire választ kapok, sokszor már az életkedvem is elmegy, úgy belelovallom magam abba, hogy biztosan történt valami. Hogy miért működök így, nem tudom. Trenírozom magam, hogy ésszel álljak ezekhez a dolgokhoz is, de még nehezen megy. Szépen lassan haladok az úton, de én meg nő vagyok, hát nem megy tökéletesen a dolog :).

Férfi és nő ... hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit. (Karinthy Frigyes)

Ez a dal a tegnapi hangulatomat tükrözi.

Kétségek ugyan már nincsenek, de én úgy, de úgy szenvedek ma... Lassan telik az idő, egész nap szinte semmi dolgom nincs, megőrülök, ha nem lesz vége gyorsan a munkaidőnek. Utálom az ilyen nyögvenyelős napokat, komolyan. Pedig igyekszem hasznosan tölteni, de egyszerűen nem megy, csak kínlódok. Még jó egy órát ki kell itt bírnom, utána hátha jobb lesz. Ennyire biztos nem lesz unalmas.

... hogy nem fog ez sokáig tartani. Mármint a kétségek között vergődés. Már tegnap is jobb volt egy fokkal, ma meg egészen jól vagyok. Annak ellenére, hogy péntek óta nem hallottam semmit K.P. felől, fogalmam sincs, mi van vele. Illetve vannak információim arról, hogy miért nem jelentkezett még, de ezeket előzetesen mondta el pénteken (amiért persze hálás voltam, mert ha nem mondja, akkor most itt aggódnék, hogy mi történt). Említettem már, hogy a bizonytalanság az, amit a legjobban utálok, és sokkal inkább kezelhető számomra a "nem", mint a "talán", így aztán most nem is érzem magam rosszul, mert tudtam, hogy ma lehet, hogy egyáltalán nem fogunk beszélni, találkozni meg biztosan nem.

A tegnapi nap abban is segített, hogy az otthoni kétségeimet kissé helyrerakjam. Szombaton a férjem is érezte, hogy valami gáz van, de szerintem tudta, hogy nem vele van bajom, inkább magammal, ezért nagyjából békén hagyott. Vasárnap pedig sokkal jobban éreztem magam, beszélgettünk is, egyebet is csináltunk ;), szóval jobban éreztem magam. A kétségeim, a félelmem gyakorlatilag teljesen elszállt.

Ma meg semmi más baj nincs, csak az, hogy álmos vagyok :). Munka most csak lájtosan, és már alig várom az ebédidőt, ami azért nem jellemző rám. De hát így jár az, aki megszokja, hogy állandóan sokat dolgozik, egy-egy laza nap kínszenvedés tud lenni. Pedig kell ilyen is, nem lehet állandóan halálra hajtani magunkat.