... hogy nem fog ez sokáig tartani. Mármint a kétségek között vergődés. Már tegnap is jobb volt egy fokkal, ma meg egészen jól vagyok. Annak ellenére, hogy péntek óta nem hallottam semmit K.P. felől, fogalmam sincs, mi van vele. Illetve vannak információim arról, hogy miért nem jelentkezett még, de ezeket előzetesen mondta el pénteken (amiért persze hálás voltam, mert ha nem mondja, akkor most itt aggódnék, hogy mi történt). Említettem már, hogy a bizonytalanság az, amit a legjobban utálok, és sokkal inkább kezelhető számomra a "nem", mint a "talán", így aztán most nem is érzem magam rosszul, mert tudtam, hogy ma lehet, hogy egyáltalán nem fogunk beszélni, találkozni meg biztosan nem.

A tegnapi nap abban is segített, hogy az otthoni kétségeimet kissé helyrerakjam. Szombaton a férjem is érezte, hogy valami gáz van, de szerintem tudta, hogy nem vele van bajom, inkább magammal, ezért nagyjából békén hagyott. Vasárnap pedig sokkal jobban éreztem magam, beszélgettünk is, egyebet is csináltunk ;), szóval jobban éreztem magam. A kétségeim, a félelmem gyakorlatilag teljesen elszállt.

Ma meg semmi más baj nincs, csak az, hogy álmos vagyok :). Munka most csak lájtosan, és már alig várom az ebédidőt, ami azért nem jellemző rám. De hát így jár az, aki megszokja, hogy állandóan sokat dolgozik, egy-egy laza nap kínszenvedés tud lenni. Pedig kell ilyen is, nem lehet állandóan halálra hajtani magunkat.