Elementáris erővel tört rám valamiféle belső feszültség. Nem tudom, mi ez - idegesség, adrenalin, hormonok -, de elég kellemetlen. És úgy érzem, az egész szexuális túlfűtöttségben jelentkezik, azaz az első közelembe kerülő pasit letámadnám most, azt hiszem. Persze közel s távol egyetlen pasi sincs (a férjem sem). Szinte remeg a kezem, a gyomrom görcsben, nem ismerem ezt az érzést és megijeszt.

K.P.-vel a lehető legváratlanabb helyzetekben lehet komoly beszélgetéseket folytatni. Ma egyáltalán nem számítottam még arra sem, hogy egyáltalán váltunk pár szót, aztán meg azt nem, hogy a pár szó sok mindent tisztáz. Személyesen nem találkoztunk (bár a boltból hazafelé menet láttam), de chateltünk kb. fél órát. És ez alatt az idő alatt végre tisztázódott, miért "fél" tőlem mostanában. Pontosabban arra derült fény, hogy azért nem történt semmi január óta, mert őt a lelkiismerete nem hagyja, és egyébként sincs teljesen tisztában azzal, hogy mit is akar. Amíg pedig ezt nem tudja, nyilván lépni sem tud az ügyben. Hát ezért laposodott el az egész. Ráadásul azt tapasztaltam az elmúlt hetekben, hogy kerüli a találkozást, még az ártatlan találkozást is. Ebből pedig én arra a következtetésre jutottam, hogy talán fél attól, hogy hatással vagyok rá, hogy esetleg nem tud ellenállni a "kísértés"-nek. Nem számítottam rá, hogy ezeknek akárcsak egy részét is kimondja, de megtette. Ez számomra azért elég nagy megnyugvás, mert most már tudom, hogy álljak hozzá (nagyjából úgy, ahogy eddig ösztönösen tettem, csak most már tudatos lesz az egész), és tudom, hogy nem érdemes várnom rá - ahogy eddig is sejtettem. Ez kvázi "lezárás" volt, de igazából nem vágtuk el a folytatás lehetőségét, csak elengedtük egymást. És ez nekem most egyáltalán nem fájt. Jó, hogy tudtunk beszélgetni egy kicsit.

Mitől lesz jó (igazán jó) egy házasságon kívüli kapcsolat? Nálam akkor működik jól a dolog, ha nem teljesen érzelem-mentes, de nincs szó szerelemről. Inkább haverság/barátság alakul ki. Visszagondolva az elmúlt évekre, azok a kapcsolatok alakultak jól - szexszel vagy később anélkül -, amelyek esetében kialakult ez a baráti kapcsolat. K.P.-vel ilyenről nem volt szó. Persze sok beszélgetés volt, és még van is, de azok igazából felületesek, leginkább a családról szólnak, de soha nem éreztem úgy, hogy számíthatnék rá, ha úgy alakulna.

B.D.-vel viszont már hetekkel (sőt hónapokkal) ezelőtt is kimondottan komoly beszélgetéseink voltak, és az ő esetében van egy olyan érzésem, hogy ha úgy alakulna, számíthatnék rá. Az meg egyértelmű, hogy ő számíthat rám. Ha nem lenne közöttünk a továbbiakban intim kapcsolat, akkor sem esnék kétségbe, mert nem veszítenénk el egymást, ebben biztos vagyok. De szó sincs szerelemről, vagy hasonló érzelemről, mert tudok rá higgadtan gondolni, tudok racionálisan dönteni vele kapcsolatosan, és tudom a munkakapcsolatunkat munkakapcsolatként kezelni. Jól érzem most magam ebben a helyzetben.

Ma hihetetlenül szar napom volt, rég volt már ennyire rossz. Nem is tudom, hogy voltam képes egyáltalán a munkámra koncentrálni. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy B.D. végig mellettem állt, és próbált kicsit jobb kedvre deríteni, és irtó kedves volt velem. Jó volt érezni, hogy ott van mellettem valaki, akinek számít, hogy érzem magam. A munkaidő vége előtt pár perccel még telefonon váltottunk pár szót, és ez is nagyon jól esett. (Eredetileg úgy nézett ki, hogy a héten egyáltalán nem látjuk egymást, ha úgy alakult volna minden, akkor valószínűleg még most is nagyon magam alatt lennék, de már csak kicsit vagyok magam alatt. Viszont most várhatóan nem fogjuk látni egymást egy-két hétig, csak e-mail meg telefon lesz. Ezt is ki kell bírni.)

Ezen a héten olyan idióta beosztásban dolgozom (időben és helyileg), hogy alig-alig látom K.P.-t, B.D.-t, sőt, a férjemet se nagyon. A gyerekeim csak azért ismernek még meg, mert este én fürdetem, reggel én ébresztem őket. És most még ideges is vagyok, remélem, reggel lesz okom megnyugodni. Nem szeretem ezt a hetet.

update szerdán: egyre jobban utálom ezt a hetet