Hát megmondom őszintén, nem ezt vártam ettől a naptól. A délelőtt még oké volt, meg a délután is jól indult, de aztán rosszul folytatódott. Órákat ültem a kánikulában egy lerobbant autóban, mire sikerült segítséget hívni. Csoda-e, hogy ideges voltam? Aztán hazaérve kicsit helyrehoztam a hangulatomat, és úgy tűnik, a nap vége mégsem olyan rossz, de azért szívesen kicseréltem volna ezt a napot egy másikra. Holnap jobb lesz egy kicsit, ugye?

Óvodás koromban még nagy divatguru voltam, reggelente veszekedtem anyuval, hogy én ezt a ruhát nem veszem fel, másikat akarok, és hogy képzeli, hogy ehhez a szoknyához illik az a blúz. A reggeli hisztiknek néha elég durva következményei voltak - pl. beleestem egy lavór vízbe -, de legalább elértem, amit akartam és át kellett öltözni :).

Később már nem érdekelt a divat, szoknyát nem lehetett rám varázsolni, csak a kötelező alkalmakkor. Utáltam. Nem is vettem fel, ha nem volt muszáj, így aztán nem is nagyon volt szoknyám. Csak a néptáncos szoknyát szerettem, abban egy-egy fellépés után simán hazamentem, az utcán meg jól megbámultak, de nem bántam.

Középiskolás koromban sem voltam szoknyarajongó, de akkor már egy-két alkalommal elvárt volt a "tisztességes" ruha, így aztán kaptam egy csinos kosztümöt. Amikor felvettem (színházba készültem), a bátyám rámnézett, és azt a tekintetet soha nem felejtem el. Megdöbbent, hogy az ő kishúga nem is olyan kicsi.

Igazából egyetemista koromban volt szoknyás időszakom, amikor kimondottan venni akartam szoknyát. Az első abból a korszakból még mindig megvan: bokáig érő, bő, vékony anyagból, nagyon szerettem. Volt hozzáillő blúzom és szandállal hordtam. Természetesen lapossal, mert azért odáig nem jutottam el, hogy magas sarkú cipőt vegyek fel hozzá. Akkortájt minden szoknyám hosszú volt, kivéve a kosztümöket.

Egyetem után újra szoknya nélküli korszak jött, de akkor már nem olyan szigorúan. Igaz, ritkán vettem fel, de azért nem tiltakoztam már annyira ellene. A polgári esküvőmre egy nagyon divatos, nagyon nőies kosztümöt vettem fel, amit később is imádtam mindaddig, míg ki nem híztam. Nemrég dobtam ki, mert már esélytelen, hogy belefogyjak. Később egy hasonló stílusút is beszereztem, az kicsit nagyobb méret, talán nyáron jó lesz rám újra.
Egyébként továbbra is hosszú szoknyáim és ruháim voltak, a kosztümjeim között is van hosszú szoknyás (persze nem a nyáriak). És ha csak lehetett, nadrágban jártam (nadrágkosztümben is).

Az elmúlt kb. 1 évben elkezdtem kinyílni. Amikor először jöttem ruhában (hosszú szoknyásban) a munkahelyre, megcsodáltak a kollégák. Ettől aztán felbátorodtam, és gyakrabban felvettem, ráadásul magas sarkú (nem nagyon magas, de mégsem lapos) cipővel. Az idén pedig már három szoknyát vettem, és mindhármat hordom is. Nem mondom, hogy minden nap, de azért nagyjából hetente egyszer szoknyás napot tartok, ha úgy esik jól, tűsarkúval. És a szoknyáim már nem érnek a bokámig.

Ha nadrágban vagyok, akkor is előfordul, hogy felveszek hozzá egy magas sarkút, és már ettől sokkal nőiesebbnek érzem magam, és másképp járok, ezt észrevettem. Gyakrabban kéne, mert jól érzem magam tőle. Csak olyankor hiányzik az elismerő tekintet, ha K.P. nincs épp a vonaton, vagy B.D. nem ül épp a szomszéd irodában :). De ha reggel a gyerekem felkiált, hogy "anya, nagyon szép vagy!", ez is kárpótol :).

Tele van a fejem mindenféle gondolatokkal, egy része a munkával (rengeteg munkával) kapcsolatos, más része a családdal, és persze ott van benne K.P. és B.D. is jócskán. Nem is én lennék, ha problémamentes pasit sikerülne kifognom - komolyan mondom, elgondolkodom azon, hogy visszatérjek a profhoz, vele van a legkevesebb macera :). Persze azon is elgondolkodhatnék, hogy nem kell nekem házasságon kívüli kapcsolat, de ez ebben a formában nem teljesen igaz. Tegnap este szeretkeztem a férjemmel, és tényleg jó volt, mint általában, de pont ez a baj, hogy mindig ugyanolyan. Már tudom, mikor mit fog tenni. Próbálunk mi kicsit változatosabbak lenni, de ennyi év után már irtó nehezen megy. A változatosság meg gyönyörködtet, mint tudjuk. De mi lenne, ha kicsit nyugalmasabb változások lennének? Túl egyszerű lenne az élet?

Basszus, nagyon nehéz koncentrálni a munkára.

Egymás után két nap szoknyában, harisnyában és tűsarkúban pont elég volt. Most kérek néhány nap pihenőt :). Na nem mintha nem élvezném a dolgot, jobban, mint amire számítottam, de azért a második nap már megterhelte a lábamat rendesen. És a harisnyám is elszakadt. De sebaj, veszek másikat. Lehet, hogy nemcsak testszínűt, hanem bátrabb leszek és színeset is. A végén még meghazudtolom a saját magamat?

(Kisfiam megkérdezte: - anya, nincs rajtad nadrág? - De van, harisnyanadrág. - De nem a fentiről beszélek (gondolt itt a szoknyára)! - Én sem, ott a harisnyanadrág.  - Nem fogsz megfázni? (Édesem, hogy aggódik :) De tényleg nem látszott a harisnyanadrág, néhány kolléganő is megkérdezte, hogy van-e rajtam. Volt.).

Nő vagyok, tehát szeretnék mindent megbeszélni. De nem mindent lehet és nem mindent kell. És főleg nem mindenkivel. Vannak dolgok, amiket hagyni kéne maguktól történni, sodorni magunkat az árral. De ez nekem nagyon nehezen megy. És ilyenkor, amikor nem tudok megbeszélni valamit, mert a körülmények úgy adják, vagy egyszerűen lehetetlen, mert akivel szeretném, nem akarja - hát ilyenkor szenvedek ám magamban rendesen. Akkor is, ha nincs érzelmi töltete a dolognak, egyszerűen csak igényelném a tisztázást. És ilyenkor aztán utálok mindent és mindenkit, aki megakadályoz abban, hogy beszéljünk. Pedig tényleg nem mindig kell, csak meg kellene még tanulnom elengedni a dolgokat. És egy kicsit lazábbá válni és várni, hogy csak úgy legyen minden. Mennyivel egyszerűbb lenne úgy az élet...

Múlt héten egyik nap már kellőképpen izgatott állapotban voltunk reggeltől, mivel tudtuk, mire készülünk. A chaten beszéltünk is részletekről, de inkább csak célozgatással, félszavakkal, és igyekeztünk nem összefutni a folyosón. Persze miért ne aznap kellett volna együtt dolgoznunk? Így aztán nem tudtuk elkerülni egymás közvetlen közelségét. De túléltük :).

Aztán munka után természetesen külön utakon mentünk B.D. lakására (írtam, hogy van felesége, de válófélben van és egyedül él). Kinyitottunk egy üveg bort, beszélgettünk, meg csókolóztunk, meg borozgattunk. Elég sokat ittunk :), így aztán nem nagyon mentünk bele az éjszakába, de azért vadultunk egyet, ami kimondottan izgalmas, változatos és élvezetes volt. Aztán elalvás előtt megígértem neki, hogy felébresztem, ennyi nem elég nekem :).

Hajnalban meg is tettem, és egy még izgalmasabb, még élvezetesebb szeretkezésben volt részem, amit ő is nagyon élvezhetett, mert nem győzte mondani, hogy mennyire jó volt ez az ébresztés és akar máskor is ilyet.

Hát reggel már nem ilyet kapott :), hiszen jönni kellett dolgozni. Én keltem korábban, indulás előtt azért őt is ébresztettem, nehogy elkéssen. Nem késett :), de a szemén azért látszott, hogy nem kimondottan alvással töltötte az éjszakát. A többieknek azt mondta, este jól berúgott. Rajtam nem látszott, hogy mit műveltem az éjjel, így aztán senki nem rakta össze a dolgot. A munkavégzés elég jól ment, nem akartunk egymásnak esni minden pillanatban (amúgy de, csak ezt jól titkoltuk). Azt hiszem, lesz még ilyen...

Én akkor éreztem nagyon nagy fáradtságot, amikor hazaértem. Otthon persze elmondtam egy mesét, hogy miért is töltöm máshol az éjszakát, és ezt a mesét alátámasztotta a fáradtságom is, úgyhogy nem volt semmi gond. Azt már kevésbé tudtam megmagyarázni, hogy mi a fenéért mozgok olyan darabosan, és mitől fáj mindenem :), de azért erre is kitaláltam valami hihetőt. Sokat gondolok arra az éjszakára azóta is, és ez még így lesz egy ideig, az tuti.