Az utóbbi időben nagyon döglődik a kapcsolatom K.P.-vel, olyan szinten, hogy szinte egész nap nem is beszélünk, vagy csak nagyon sablonos, közömbös dolgokat. Nem is igen találkozunk, mert nem megyünk ugyanazzal a vonattal reggel, délután szintén nem, nem is akarom megvárni, de olyan is van, hogy én megyek haza később. Valamelyik reggel kicsit kiakadtam, amikor leszálltam a vonatról, amin ő is fenn volt, de én erről nem tudtam, csak akkor, amikor elhúzott mellettem az állomáson. És biztos vagyok benne, hogy észrevett, meg azt is tudta, hogy ott vagyok a vonaton, mivel ő ért később a parkolóba, és látnia kellett az autómat, hiszen szinte mellette állt meg. Ennek ellenére úgy csinált, mintha észre sem vett volna. Én nem szóltam, sem akkor, sem később. Ma sem én köszöntem rá online, hanem ő rám, de semmitmondó mondataink vannak. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Kicsit furcsa, mert még nincs egy éve, hogy egyáltalán észrevettük egymást, elég hamar kihűlt, de úgy gondolom, nem én tehetek róla. Sokkal több lehetőség volt ebben a kapcsolatban, mint amennyit kihasználtunk, de ha ennyi jutott, ennyivel kell megelégedni.

Közben viszont felbukkant egy újabb "lehetőség", Attila. Még csak virtuális kapcsolatról van szó, sok-sok üzenettel (három nap alatt nagyjából 60). Fiatalabb nálam néhány évvel, de ez egyikünket sem zavarja. Jókat beszélgetünk, mindenféléről, és szépen lassan alakulgat a dolog. Mivel messze lakik, ez az egész sokáig csak virtuális lehet, meglátjuk, lesz-e belőle IRL is majd hónapok múlva. Egyelőre jól alakul :).