Néha előfordul, hogy este-éjszaka egyedül vagyok otthon. Teljesen egyedül, gyerekek nélkül. Van, amikor szeretem az ilyet, de van, amikor nem annyira. Legutóbb nem annyira szerettem, de okom volt rá, hogy egyedül legyek, így aztán nem tudtam tenni ellene semmit. Jó lett volna elmenni bulizni a barátnőmmel, meg is lehetett volna oldani, de sajnos nem tehettem. Így aztán itthon maradtam, és sokat járattam az agyamat. Természetesen sokat gondoltam B.D.-re, szerettem volna vele lenni. Hamarosan két napot több kollégával is együtt fogunk tölteni egy közös programom, ami nem lesz rossz, én mégsem várom nagyon, mert tudom, hogy gyakorlatilag esélyünk sem lesz kettesben maradni. Legalábbis B.D.-t látva munka közben úgy gondolom, nem fogja keresni a lehetőséget, és én meg is értem, ha így tesz. Ennek ellenére azért megpróbálok majd legalább egy keveset vele lenni, sétálni egyet és beszélgetni. Mindenképpen jó lenne. Az éjszakát természetesen nem tölthetjük majd együtt, túl kockázatos lenne, majd máskor kell rá alkalmat találnunk.
Végiggondoltam, hogy milyenek voltak az eddigi éjszakáink, és rájöttem, miért kerüli a tekintetemet is B.D. a munkahelyen. A férfiak - ha jól tudom - vizuális típusok. Ezért aztán teljesen érthető, hogy ha rám néz, eszébe jut, mit látott, és elképzelhető, hogy ez nem annyira könnyíti meg a munkáját - ki tudja, olyankor mi történik a nadrágjában :). Rajtam is végigfut a borzongás, ha eszembe jutnak a részletek, mi játszódhat le akkor benne? Eddig sem erőltettem nagyon, hogy keressem nap közben, de most már értem, miért nem akart velem ebédelni. Ez után még inkább tiszteletben tartom majd ezt az igényét, jobb lesz mindkettőnknek.
